Prológus

 Idegesen rágcsálom ceruzám végén lévő radírt. Az év kezdete óta erre a pillanatra vártam, most mégis azt érzem, hogy hiba volt jelentkeznem. Nem gondoltam át a dolgokat, nem elemeztem ki az összes lehetőséget, aminek nagy valószínűséggel most meg is fogom inni a levét. Tisztában vagyok vele, egy a millióhoz, hogy pont abba a városba kerüljek, amit messziről el akarok kerülni, de az én szerencsémmel simán megtörténhet, hiszen a neve ott szerepel a listán. De már nem tudok semmin sem változtatni, már nincs visszaút. Mit is szoktak mondani? „Az ember a hibáiból tanul." Azt hiszem ez rám most nagyon igaz, de legalább végre a fejembe vésem majd, hogy nem szabad mindenbe fejest ugrani, mivel nem biztos, hogy úgy sül el, ahogy te azt elképzelted az elején.

 - Miss Bell – szólít meg a professzor, mire egyből felkapom a fejem, mit sem törődve a földre eső ceruzámmal. Lágyan elmosolyodik, majd a lapjára pillantva közli velem, annak a városnak a nevét, ahol a következő fél évet fogom tölteni. – Hartford – ejti ki, mire én megdermedek.

 Hardford. Remegő kezeim az asztal alá rejtem, ezzel próbálva elkerülni, hogy észrevegyék a bennem tomboló félelmet. A gyomromban keletkező csomó, ami már az óra kezdete óta kísérti az életem, egyre kisebb lesz. Érzem, hogy bármelyik pillanatban rosszul lehetek, ha továbbra is az osztályban maradok. Nem volt eddig még sosem pánikrohamom, de most érzem, ahogy minden egyre szűkebb lesz körülöttem, érzem, ahogy a terem lassan felemészt. Senkit sem akarok megijeszteni, így most is lehető legrosszabb megoldást választom. Felpattanok a helyemről, majd felkapom a táskám a földről és már rohanni is kezdek. Hallom, hogy a nevemen szólítanak és azt kérdezik jól vagyok-e, de nem állok meg. Nem vagyok jól és ha tovább maradtam volna bent, akkor ezt hamarosan mindenki észrevette volna.

 Egyre csak gyorsítom az iramom, míg el nem érem a mosdót, ahol elfordítom a zárt majd nekidőlök a hideg csempének és lecsúszom a földre. Remegő kezeimmel átkarolom lábaim, míg homlokom a térdeimre hajtom. Mély levegő Adrianna, minden rendben lesz, csak végy egy mély levegőt.- bíztatom magam, kevés sikerrel.

Minden emlék egyszerre áraszt el. Olyan gyorsan peregnek le a fejemben, hogy még csak időt sem adnak a feldolgozásra. Az a város, az a ház, ahol gyerekként éltem, maga volt a pokol. Ott éltem át életem legrosszabb éveit, most pedig vissza kell térnem. Igaz nem abba a házba, de már az is elég, hogy abba a városba. Hogy fogok kibírni hat hónapot? Hogy leszek képes levegőhöz jutni, azon a környéken, mikor sosem ment? Ha már most ennyire félek, pedig még a közelében sem vagyok, mi lesz, amikor a repülőm leszáll majd, engem pedig ott hagy a már jól ismert, mégis ismeretlen helyen, egy ismeretlen családnál, ha már most ennyire rettegek még a gondolattól is, hogy ez megtörténik majd?

 Nem ez nem történhet meg velem!

 - Ad, azonnal nyisd ki ezt a rohadt ajtót! – hallom meg barátom ideges hangját, miközben folyamatosan a zárt ajtót rángatja. Szeretném beengedni, mert ő képes lenne leállítani ezt az egész felfordulást a fejemben, de képtelen vagyok megmozdulni. Képtelen vagyok rá, hogy beengedjem. – Ad! – dörömböl tovább. – A rohadt életbe – az ajtón keresztül is hallom, ahogy zihál idegességében, amiért szintén magam okolom. Minden az én hibám. Az is, hogy oda lettem beosztva, az is, hogy képtelen vagyok megmozdulni és Wren is miattam dühös. – Figyelj a hangomra – szólal meg pár másodperc múlva kicsit lágyabban. – Minden rendben lesz csak figyelj a hangomra, ne engedd, hogy az emlékek uralmuk alá vegyenek. Itt vagyok veled, nem vagy egyedül, ezt is sikeresen átvészeljük, csak engedj be. Oké?

 Szemeimet behunyva csak a hangjára koncentrálok, minden mást próbálok kizárni. Sikerülnie kell, mert egyedül összeroppanok a hatalmas súly alatt. Egyedül nem bírok megbirkózni mindennel. Lassan talpra emelkedem, majd elfordítom a zárt. Alig hallom meg a kattanás hangját, Wren már szorosan a karjaiba zár. Megfogadtam, hogy nem sírok többet, történjen bármi is nem fogok miatta könnyeket ejteni, de ebben a pillanatban nem tudom visszatartani. Zokogásom hallatára, ismét hallom a kattanást, ami annyit jelent, hogy bezárt minket ide, hogy senki se zavarhasson, míg meg nem nyugszom. Velem a karjaiba ereszkedik le a földre, majd ültet az ölébe. Az arcom a nyakába rejtem, miközben ő nyugtatóan simogatja a hátam, de ez most nem olyan roham, mint a többi. Ez sokkal erősebb. Minden egyszerre szakad fel, amit éveken keresztül elrejtettem magamban.

 - Nyugodj meg Ad – érinti meg halántékom puha ajka. – Itt vagyok, túléljük, együtt, mint minden mást is – suttogja nyugtatóan.

 - Ez nem olyan – hüppögöm. – Én... én nem mehetek oda, én nem akarok oda menni – markolom erősen az ingét. – Nem mehetek oda vissza.

 Percek óta azt mondogatom, hogy képtelen vagyok rá, miközben ő próbál csitítani, de én már meg sem hallom szavait. Nem én uralkodom a testem felett, hanem a pánik, ami minden perc elteltével egyre rosszabb lesz. Az emlékek felülkerekedtek rajtam és ismét mindent rámzúdítanak. Az összes fájdalmat, bánatot, félelmet, amit ott átéltem. Mindent, amiről egy gyerek sem álmodik, még legrosszabb rémálmában sem. Számomra az a sok szörnyűség nem rémálom volt, hanem valóság. Valóság, amiből szerettem volna felébredni, de ez sosem történt meg, még mindig benne élek és még most is kínoznak, ez így is lesz, míg meg nem halok, mivel csodák nem léteznek, ebbe már rég beletörődtem. Azok az emberek akik hisznek a csodákban, legtöbbször pofára esnek, hiszen a pokolból nem nagy eséllyel jutsz ki, ha pedig mégis megtörténik, akkor nagy, nagyon nagy szerencséd kell, hogy legyen.

 - Nem leszel egyedül – szólal meg, amint kicsit megnyugszom, bár még az egész testem remeg. – Tudom, hogy nem lesz könnyű, ahogy azt is, hogy minden porcikád el akar majd onnan tűnni, de én itt leszek neked. Nekem mindig elmondhatod a problémáid és segítek, ha tudok, ezt tudnod kell. Igaz, nem leszek ott, ezt tudom, de a szívedben igen és minden egyes nap beszélünk majd. Nem fogom engedni, hogy összetörj – mosolyog rám lágyan. – Nem láthatlak még egyszer olyan állapotban, amilyenben akkor voltál – suttogja megtörten.

 Wren nélkül nem is tudom, hogy mihez kezdenék. A suliban szinte mindenki azt hiszi, hogy együtt vagyunk, ami nem is annyira furcsa, hiszen mindig kettesben látnak minket és be kell vallanom, hogy Wren a szőke hajával és kék szemeivel nagyon vonzó, de nem számomra. Nem olyan pasi, aki az esetem, bár ezt a többi lányról nem mondhatom el, akik gyilkos tekintettel szoktak engem bámulni, de már lassan kezdek hozzászokni. Számomra ő csak egy nagyon jó barát, aki mindig tudja mit kell tennie, hogy jobb kedvem legyen, hogy megnyugodjak. A bajban ott vagyunk egymásnak és ez a mostani szituációból is látszik.

 - Jobban vagy? – kérdi lágyan, felemelve az álam.

 - Nem igazán – motyogom a szemeibe nézve. – De te is tudod, hogy nem leszek jól, viszont ha összeszedem magam, akkor képes leszek erősnek mutatkozni. Képes leszek mindenkivel elhitetni, hogy semmi bajom, mint mindig.

 - Büszke vagyok rád – nyom egy puszit a homlokomra, mire én lehunyom pilláim. – Te vagy a legerősebb lány, akivel valaha találkoztam, remélem tudod.

 Semmit sem mondok neki, de azért halvány mosolyt eresztek felé.

 El tudom képzelni, hogy festhetek, kisírt vörös szemekkel, miközben halvány mosoly jelenik meg az arcomon. Lassan emelem fel magam a karjai közül, majd igazítom meg a ruhám és vonszolom el gyenge testem a tükörhöz. Elhúzott szájjal bámulok a tükörben lévő lányra, aki egy kicsit sem hasonlít a reggeli énemre. A hajam zihált. A szemeim vörösek. Az arcom pedig puffadt a sírástól. Ezt már kicsit nehéz lesz elmagyarázni anyának, ha nem sikerül helyrehozni. Minden, amit tehetek, hogy hideg vízzel lemosom az arcom, abban reménykedve kicsit majd eltünteti a nyomokat. Amint befejezem és felnyitom pilláim, már egy másik lánnyal állok szemben, aki kicsivel jobban néz ki, mint a pár perccel ezelőtti. Ujjaimmal megigazítom a vállamig érő hajam, majd ismét összekötöm és Wren felé fordulok.

 - Elviselhető vagyok? – tárom szét a karjaim.

 - Mindig az vagy – mosolyodik el. – Különben is, te sosem törődtél a többiek véleményével, most sem kell. Csak lépj ki és indulj el, mintha mi sem történt volna, rendben?

 - Pontosan ezt fogom tenni – bólintok rá.

 Mivel ez volt az utolsó óránk, így már a kocsim felé indulok. Wren szorosan a nyomomban van, mintha a testőröm játszaná, bár mindketten tudjuk, hogy nem tudja megakadályozni a bajt, bárhogyis szeretné. Most lehet sikerült, megnyugtatnia, de ott egyedül leszek, senki sem lesz, aki a karjaiba zárjon és elhitesse velem, hogy minden rendben, csak én leszek ott és én nem igazán tudom kezelni a kiborulásaim, de azon leszek, hogy erős maradjak történjék bármi.

 A kocsimhoz érve megfordulok, majd magamhoz ölelem az előttem lévő srácot. A búcsúzkodás nálunk csak ennyiből áll. Nem kellenek szavak, hiszen a tettek mindig többet érnek náluk. Egy biztonságot nyújtó ölelés sokkal többet jelent, mint egy szia vagy majd találkozunk - nál. Ezért is értjük meg ennyire egymást, hiszen szinte egyformák vagyunk, egy kis apróságot kivéve, ami tönkretette az életem.

 Nálam megszokott, hogy az úton hangosan hallgatom a zenét, most mégis csend uralja a kocsi belsejét. Próbálok nem az elkövetkezendő pár hónapra gondolni, de nem olyan egyszerű. Nem tudom kiverni a fejemből az emlékeket, amit az a város idéz fel bennem. De most nem gondolhatok erre, nem szabad. Fogalmam sincs, hogy fogom kibírni anya és Wren nélkül, de mindent el fogok követni, hogy sikerüljön. Nem engedhetem meg magamnak, hogy gyenge legyek, mert nem vagyok az. Azt akarom, hogy mindketten büszkék legyenek rám, hiszen ők bíztattak, mellettem álltak és nekem is ez volt az álmom. Sikerült, bár nem pont úgy, ahogy elterveztem, de sikerült.

 Amint leparkolok és kiszállok a kocsiból, mély levegőt véve indulok el az ajtónk felé. Anya már biztosan itthon van és arra vár, hogy megtudja melyik programba kerültem be. Sóhajtva lépem át a küszöböt, miközben orromat azonnal megcsapja a konyhából érkező finom illat.

 Hiányozni fog anya kosztja.

 Hiányozni fog ő maga.

 Hiányozni fog Oregon.

 - Szia kicsim – kiáltja. – Hallani akarom, hová kerültél? – jelenik meg az ajtóban, mosolyogva, ami tudom, hogy egyből lefagy, amint elárulom.

 - Hartford – nézek rá.

 A szemében félelem és aggodalom szikráját fedezem fel. Tudom, hogy meg kéne nyugtatnom őt és azt mondani minden rendben van, de az a baj, hogy még én magam sem nyugodtam bele a helyzetbe.

 - Értem – nyögi ki. – Megleszel vele? – kérdi halkan.

 - Nincs más választásom – vonom meg a vállam, miközben a lépcső felé igyekszem, de még visszafordulok, mielőtt felmennék. – Tényleg jól leszek, nem olyan rossz Hartford.

Sziasztok! Lehetséges páran azt fogjátok hinni ez egy új sztori, de ez nem annyira igaz. Wattpadon már fut egy ideje, de páran szerettétek volna, ha bloggerre is felkerül, ezért most meghoztam nektek az első sztármentes sztorim, ami remélem elnyeri majd a tetszésetek. Ha van kedvetek, akkor írjátok meg a véleményeiteket. További szép hetet és sikerekben gazdag új évet kívánok nektek!