3.Fejezet

Amint belépek a folyosón uralkodó reggeli ricsaj elhal, miközben szép lassan minden szempár rám irányul. A kíváncsian méregető tekintetektől kezdek egyre feszültebb lenni. Úgy érzem, mintha a vörös szőnyegen haladnék előre, nem pedig egy iskolai folyosón. Megértem, hogy új a dolog számukra és először van náluk cserediák, de azért nem kellene ennyire megbámulniuk. Anélkül is nehezen sikerült összeszednem magam az elmúlt pár percben, de így hamarosan ismét ott kötök ki, ahol az előbb. Ha bárki is meglátja rajtam a gyengeségem, akkor addig fognak majd szekálni, míg teljesen ki nem készülök. Tudom, hogy sokan ezt szeretnék, pedig nem tettem ellenük semmit sem, mint, ahogy Lane ellen sem. Viszont már a kezdetektől fogva ellenszenves volt az irányomba. Betolakodó vagyok az életébe szerinte, ami egy kicsit igaz, de azért még nem kell úgy viselkedni, mintha egy senki lennék. Bár ebben a pillanatban az a legkisebb gondom. Nem érdekel, hogy bánik velem, mit mond rólam, de az már igenis érdekel, hogy tudja az éjszakai problémám...

- Kislány – dobja át valaki a vállamon karját, mire ijedtemben ugrom egyet. – Erre a napra vártam, múlthét óta – közli velem. Kibújok karja alól, majd vele szembe fordulok. Egy fiúval találom magam szemben, aki úgy vigyorog rám, mintha én lennék a lottófőnyeremény. Bevallom, elég helyesen néz ki barna hajával, zöld szemeivel és édes mosolyával, de egyben a frászt hozza rám. – Nyugi, nem akartalak letámadni – nevet fel. – Tudod, én azok közé tartozom, akik imádják, hogy végre itt is elindult ez a program – mosolyog. – Mellesleg Lenny vagyok, de szólíts csak Lennek, ha ez jobban tetszik – vonja meg a vállát.

Még mindig döbbenten nézem őt, fogalmam sincs mit kellene tennem. Egy részem örül, hogy valaki kedvesen fogad a másik pedig a hátulütőjét keresi. De végül egy erőltetett mosoly mellett döntök és elfogadom a felém kinyújtott kezét.

- Adrianna, bár szerintem már tudod, abból ítélve, ahogy letámadtál – döntöm oldalra a fejem. – De jobban szeretem, ha Ad-nek hívnak.

- Remélem nem hoztam rád a frászt, mert nem ez volt a szándékom – nevet fel zavartan. – Apám a titkárságon dolgozik, szóval szinte mindent tudok rólad, ami a papírjaidban szerepel és alig vártam, hogy végre megismerjelek. Ha bármire szükséged van, állok a rendelkezésedre. Tudom, hogy ez egy kicsit furának hangzik, de nincs semmi rossz szándékom elhiheted – emeli fel a kezeit. – Megkérdezheted a barátnőmet is, Tinát.

- Elhiszem, csak ha lehet, legközelebb ne támadj így rám, mert még használni találom azokat a mozdulatokat, amiket önvédelmen tanultam – kacsintok rá, mire felnevet.

- Megjegyzem. De most gyere, menjünk az órára, mielőtt Mrs.Gabot teljesen kiakad a késésért. Tudnod kell, hogy utálja, ha egy másodperccel is becsengetés után érkezel. Mániája, hogy azt az ötven percet ki kell használni, hogy megismerkedjünk Amerika történelmével, mert aki nem tudja, hogy melyik harc mikor volt és hol zajlott az nem emberi lény – adja a tudtomra. – Tina, itt vagyunk – emeli fel a kezét. Tekintetem az övé után vezetem és akkor megpillantok egy vörös vállig érő hajjal felénk közeledő lányt, akinek az arcán hatalmas mosoly terül szét.

- Látom már megismerkedtél vele – bök a barátja mellett. – Ne félj, nem mindig viselkedik így, csak ha valami új dolog történik a közelében – nyugtat meg. – De most nem érünk rá csevegni, majd ebédnél. Semmi kedvem elzárást kapni, mert nem voltam ott időben – indul el előttünk sietősen.

Kettőjüket hallgatva, egyből tisztává válik előttem, hogy ez lesz az az óra, amit ki nem fogok állni az elkövetkezendő hat hónapban. A töri sosem volt az erősségem, mindig órákon át tanultam még ha csak egy fél oldal is volt. Egyszerűen nem érdekel és Mrs.Gabot sem éri majd el, hogy megváltozzon a véleményem róla. Még nem is ismer, ahogy én sem őt, de a szavakból ítélve, számára én nem leszek emberi lény. De ez van, nem igazán érdekel. Nem lehet mindenki az ember szívének a csücske.

Megkönnyebbülve fújom ki a levegőt, amikor berohanunk egy terembe, majd elfoglaljuk az üres helyeket, amik a második sorban maradtak. Táskám ledobva az asztalra nézek körbe. Ahogy a folyosón itt is kíváncsi tekintetek bámulnak rám, mintha minden vágyuk az lenne, hogy belém lássanak. Zavaromban, kicsit fészkelődve pillantok a nyitódó ajtó felé, ahogy egy ősz hajú idős nő lép be. Elégedetten néz végig a társaságon, majd foglal helyet az asztalnál. Tekintetével a diákokat pasztázza, míg meg nem állapodik a tekintete rajtam.

- Miss.Bell – erőltet halvány mosolyt az ajkára. – Üdvözlöm köreinkben. Remélem készen áll, hogy bevesse magát a történelem sötét bugyraiba.

Csak reménykedni tudok benne, hogy nem ült ki semmilyen undor az arcomra, mert azzal már most eláshatnám magam a szemében. Aprót bólintva jelzem, hogy teljes mértékben, mire ő feláll, majd felír egy dátumot a táblára és mesélni kezd, amire én egyáltalán nem figyelek, inkább a gondolataimba merülök.

Az elmúlt pár percben, mióta Lenny letámadott teljesen megfeledkeztem a problémámról, ám most, hogy csend van ismét előbukkant. Még mindig magam előtt látom szikrázó tekintetét, ahogy azt kérdi bolond vagyok-e. A hideg futkos a hátamon, hacsak arra gondolok, hogy hallotta a sikolyaimat, amiről én nem is tudtam, hogy vannak. Megértem, amiért dühös rám, valószínűleg én is az lennék rá fordított esetben, de nem kellett volna ennyire bunkónak lennie. Igaz, nekem sem kellett volna elmenekülnöm előle, de abban a pillanatban ez tűnt helyesnek. Mégis mit mondhattam volna neki? Jóformán annyira meglepődtem, hogy szerintem még a nevemre sem emlékeztem volna abban a pillanatban. Tehát a legkönnyebb utat választottam, bár ezzel semmit sem oldottam meg, csak későbbre halasztottam a magyarázkodást. Nem akarok bele sem gondolni, hogy mit gondolhat most rólam, de őszintén szólva nem is nagyon érdekel, mert semmi köze a magánéletemhez.

- Hé – bök meg egy ceruzával Tina – minden rendben? – kérdi összeráncolt szemöldökkel.

- Persze – suttogom felé fordulva – miért ne lenne?

- Elsápadtál és úgy néztél ki, mint aki halálra van rémülve – motyogja. – Ha így folytatod Mrs.Gebot észre fogja venni és hidd el nekem, nem akarsz elzárást a semmiért.

Bólintva jelzem, hogy felfogtam, amit mondott, majd tekintetem az idős nőre emelem, mintha figyelnék a mondandójára, de egy szava sem jut el az agyamig, viszont úgy teszek, mintha igen. Nagy nehezen eltelt az első órám, aminek egy pillanatára sem emlékszem, viszont nem is bánom. Cuccaimat felkapva indulok kifelé a teremből.

- Nekünk, kettőnknek egyforma az órarendünk – vigyorog rám Lenny – viszont Tinával is van néhány közös óránk – teszi hozzá.

- Értem, legalább lesz néhány ismerős arc az órákon – sóhajtok fel. – Ugye, ez a sok kíváncsi pillantás megszűnik majd? – pillantok rájuk a folyosón sétálva.

- Adj nekik egy-két napot és már el is felejtik – nevet fel Tina. – Minden új dolog csak eddig tart itt, viszont nem könnyű kibírni, mivel az itteniek kibírhatatlanok, de örülj, hogy jó társaságba kerültél, majd mi segítünk neked.

- Köszi srácok – mosolygok rájuk. – Szinte biztos voltam benne, hogy egy kedves személy sem fogadtat majd, de úgy látszik tévedtem.

Mivel teljesen el vagyok veszve ebben a nagy épületben a segítségüket kértem, hogy eljussak a szekrényemig, ahová bedobhatom a cuccaim. Kiderült, hogy velük szembe van az én raktározóm, így nem kellett kitérőt tegyenek útban odafelé.

Viszont arra cseppet sem számítottam, hogy alig pár méterre megpillantom majd a kisebb társaságot, amint nagyban nevetnek valamin. Két személyt egyből felismertem közülük, méghozzá Nancy-t és Lane-t. A kinyitott szekrényem mögé bújok, bízva abban, hogy nem vesznek észre. Bár kétlem, hogy Lane a suliban kérdezne rá vagy állna ismét nekem, viszont nála már semmiben sem lehetek biztos. Tudom, hogy nem bujkálhatok a szekrényem mögött, mg el nem mennek, de nem szeretném magamra vonni a figyelmüket. Mély levegőt véve zárom be a szekrényem, majd pillantok feléjük. Természetesen pont akkor teszem ezt, amikor Lane is erre bámul, így tekintetünk találkozik. Még mindig düh csillog a szemében, amiből egyből kiolvasom, hogy még nem úsztam meg a faggatást, hiába menekültem el előle. Tekintete elereszti az enyém, majd figyelmét a mellette álló lányra szegezi, aki nem más, mint Nancy. Vállát átkarolva húzza közelebb magához, mire a lány kíváncsian pillant rá, de Lane csak puszit nyomva a homlokára mosolyog le rá, mire egyből elkapom a tekintetem. Mi a fenének néztem én egyáltalán őket? Lehet, hogy Nancy egykor a barátom volt, de már nem ugyanaz a személy, aki akkor volt, így bele kell törődnöm, hogy soha nem fogunk már úgy beszélgetni, mint régen. Lane pedig el sem tudom képzelni, hogy mit akart ezzel elérni, bár ebben a pillanatban is a hátamon érzem égető tekintetét. Vajon ezt azért csinálta az előbb, hogy a reakcióm lássa? Nem erre még csak gondolni sem fogok. Fejem kicsit megrázva indulok el Tina és Len irányába, majd állok meg mellettük.

- Annyira utálom, hogy mindenhol ott vannak – mordul fel Tina. – Miért nem lehet ebben az épületben egy olyan rész, ahol nem kell a képüket bámulnom?

- Azt akarják elérni, hogy dühös légy – simogatja meg Len a duzzogó lány arcát. – Ne add meg nekik azt az örömöt és akkor minden rendben lesz. Számukra ez a szórakozás és nem lehet semmit sem tenni ellene – vonja meg a vállát sóhajtva.

- Miért veszed ezt az egészet ilyen könnyen? – fakad ki Tina. – Hiszen te is ott voltál, amikor azt tették. Láttad, hogy milyenek, akkor miért nem akadsz ki?

- Tudom, hogy nem az én dolgom, de miről van szó? – szólalok meg halkan, mire mindketten felém kapják a fejüket. – Bocs, nem akartam semmit sem megzavarni.

- Nem zavartál meg semmit sem – legyint Tina. – Egyszerűen csak ki nem állhatom azt a bandát ott – bök a csoport felé. – De ez hosszú sztori, inkább majd máskor avatlak be – pillant rám. – Most pedig menjünk irodalomra – fordul sarkon. – Imádni fogod Nelson professzort – mosolyog rám.

Az irodalom, mindig is a kedvenc óráim közé tartozott és ha Tina azt mondja, hogy jó a tanár, akkor biztosan igaza van. Remélhetőleg Nelson professzor nem lesz olyan, mint az én régi tanárom, aki mindig azzal kezdte az órát, ha új diák érkezett, hogy kihívta, majd elvárta, hogy mindenki szeme láttára bemutatkozzon és mondjon egy-két dolgot magáról. Számomra mindig nehéz volt magamról beszélnem, aminek az oka is megvan, így semmi kedvem se lenne, ahhoz, hogy kiálljak a bámuló tekintetek elé és mondjak pár szót az életemről, amihez természetesen senkinek semmi köze.

Ez a terem kisebb volt, mint a másik, ennek köszönhetően sokkal közelebb voltak egymáshoz a padok. Levágódtunk a harmadik sorban lévő üres asztalokhoz, majd kíváncsian tekintettem körbe, ismerős arcokat keresve. Mivel senkit sem pillantottam meg, Tina felé fordultam és bárcsak ne tettem volna. Amint megláttam az ajtóban ölelkező Nancy-t és Lane-t, egyből tudtam, hogy ez lesz az az óra, amiről olyan hamar el akarok majd tűnni, ahogy csak lehet. Lane-ről tudtam, hogy nem lehet közös óránk, hiszen ő egy évvel nagyobb nálam, de ez azt jelenti, hogy Nancy itt lesz és szinte biztos vagyok, ha bemutatkozásra kerül sor, akkor fel fogja ismerni a nevem, onnantól pedig fogalmam sincs, hogy lesz tovább.

- Miért vágsz ilyen fejet? – ráncolja a homlokát Len. – Úgy nézel ki, mintha szellemet láttál volna, amiben biztos vagyok, hogy lehetetlenség, szóval mi akasztott ennyire ki?

- Semmi, csak az egyik lány, akivel régen barátok voltunk, erre az órára jár és nem igazán akartam, hogy felismerjen – motyogom fejemet lesütve.

- De hát miért? – húzódik közelebb Tina. – Nem lenne jó, ha lenne valaki, akit ismernél és akivel haverkodhatnál? Én tuti, hogy majd kiugranék a bőrömből, ha egy ismerőssel találkoznék a helyedben.

- Már nem ugyanaz a lány, aki volt – pillantok felé. – Én pedig semmit sem változtam azóta, csak felnőttem, ő viszont, ahogy elnézem menő lett és nekem az ellentétem...

Tina, Lenre pillant döbbenten, majd ismét rám. Mit mondtam? Úgy néz, mintha próbálna a fejembe látni és az arckifejezéséből ítélve valamiért úgy érzem, hogy tudja vagy legalább sejti, hogy kiről beszéltem.

- Mond, hogy nem az a szőke liba az, aki az előbb jött be – morogja halkan Tina, mire én felsóhajtok. – Ti komolyan barátok voltatok? Mármint te és ő?

- Igen – vallom be. – De kétlem, hogy most megismerne vagy ha mégis, akkor nem tette szóvá.

- Sosem tudtam volna elképzelni, hogy Barbie és te egyszer régen barátok voltatok – kuncog fel. – Muszáj látnom róla akkori képeket. Tudnom kell, hogy nem volt mindig ilyen, mint most, mivel ő azt állítja, hogy de, amit én nehezen hiszek el.

- Ennyire nem, de azért sosem volt csúnya lány – vonom meg a vállam. - Emlékszem, hogy sokan kérdezték miért barátkozik velem, de ő mindig csak annyit mondott, hogy mert kedvel és őt nem érdekli, hogy én másabb vagyok nála. Ömm... azt akarom kérdezni – próbálom terelni a témát, mielőtt még Nancy meghallaná, hogy róla beszülni – szerintetek be kell majd mutatkoznom?

- Hát – gondolkodik el Len – én úgy tudom, hogy Nelson nem olyan prof, de nála sosem lehet tudni, mivel itt nem igazán vannak új diákok – vonja meg a vállát bocsánatkérően.

Mivel az ajtó kitárul, a terem elcsendesedik. Nelson prof lép be, majd néz köre és dől neki az asztalnak. Ha megkérdeznék tőlem, hogy hány éves lehet, szinte biztos azt mondanám, hogy 25. Nem tudom többnek nézni. Szőke rövid hajával, barna szemeivel és lágy mosolyával, pont úgy néz ki, mint, aki csak most kezdi a pályáját.

- Úgy látom megérkezett az új diákunk is – pillant rám, mire én enyhén elpirulva mosolyodom el. – Lennél szíves kijönni és mondani magadról egy-két szót – mosolyog rám.

- Persze – motyogom. Csak ez hiányzott. Remélem Nancy a lehető legtávolabb ül tőlem, mert nem akarok még véletlenül sem az irányába nézni majd, amikor nekikezdek. – Üdv, Adrianna Bell vagyok, cserediák, bár szerintem ezt mindenki tudja – kezdek bele. – Sok mindent nem igazán lehet rólam tudni, bár annyit elárulhatok, hogy néha elég egy könyv arra, hogy órákra lekösse a figyelmem.

Tiszta hülyén érzem magam, semmit sem szeretnék jobban, mint visszamenni a helyemre és lecsúszni a széken, mintha azzal elérhetném, hogy senki se vegyen figyelembe. De őszintén nincs mit mondanom magamról, ez az egyetlen dolog, amit csinálni szoktam, meg a futás, de az nem tartozik rájuk. Folyamatosan felhúztam magam, ha valaki azt kérte, hogy meséljek magamról, mert semmit sem tudtam mondani, soha. Azt csak nem mondhatom, hogy valami baj van velem, mert akkor hülyének néznének, szóval inkább hallgattam, de most persze ki kellett csússzon valami a számom, aminek semmi értelme. Mivel megtettem, amit kért tőlem, lassan visszacammogtam a helyemre, de előtte még magam előtt láttam Nancy hatalmasra nyílt szemeit, amivel engem bámul. Remek!

- Köszönjük, a rövid bemutatkozást – szólal meg Nelson. – De most térjünk vissza Edward Allen Poe-ra – vesz a kezébe egy könyvet.

Nem hiszem el, hogy még a kedvenc órám sem élvezhetem majd, mert folyamatosan azt fogom várni mikor szabadulhatok meg, azoktól az égető pillantásoktól, amik Nancy helyéről érkeznek felém. Abba eddig bele sem gondoltam, hogy talán lehetnek közös óráink is, ami hiba volt. De ezen már úgysem lehet változtatni. Hat hónap. Ennyit kell kibírnom vele, remélhetőleg csak ezen az egy tárgyon, mert az már nem biztos, hogy jól viselném, ha sok közös óránk lenne. Az egyetlen dolog, amit nem értek, hogy miért nem fedeztem fel a szemeiben dühöt, csalódottságot, haragot. Sokkal inkább volt döbbenet és olyan pillantás, hogy tényleg te vagy az, mint bármelyik az előbbiek közül. De akkor miért akarok ennyire szabadulni tőle? Talán, mert egyik részem érzi, hogy ez csak pillanatnyi döbbenet volt a részéről és amint összeszedi magát, egyből nekem esik majd.

A többi óra hamar eltelt, ott nem kellett bemutatkoznom, csak kimondták a nevem, mire én biccentettem és már el is volt intézve a dolog. Szerencsére több közös órám már nem volt Nancyvel, de sajnos Tinával sem, viszont Len elég jó fejnek tűnik és ahogy elnézem jól elleszünk ebben a félévben.

- Remélem lesz csokis muffin – sóhajt fel mellénk csapódva Tina. – Pénteken mire sorra kerültünk, már mind megvették – közli velem – nekem pedig szükségem van rá, hogy kibírjam a nap további részét.

- Tináról elég, ha egy dolgot tudsz – nevet fel Len. – Ha rossz kedve van, vagy kibírhatatlanul viselkedik, akkor elég neki adnod egy kis csokit és már mosolyog is.

Len alig fejezte be a mondatát, Tina keze a tarkóján csattant. Alig ért hozzá természetesen, de Lennek ez is elég volt ahhoz, hogy a fájó ponthoz kapjon és csúnyán nézzen barátnőjére. Biztos vagyok benne, hogy 'veszekedni' kezdenének, ha valaki nem avatkozik közbe.

- Akkor menjünk, mielőtt mind elfogy – szólalok meg, mielőtt még bármelyikük is megtehetné.

Igaz, hogy alig telt el pár óra, mióta itt vagyok, de kezdek hozzászokni a bámuláshoz. Nem mondom, hogy nem zavar és nem szeretnék elhúzni ebben a pillanatban, de képes vagyok elviselni, mert bízom benne, hogy igazuk volt és csak pár napig tart majd a felhajtás körülöttem.

Természetesen, amint belépünk és néhányan észrevesznek engem is, azonnal elcsendesednek, mire nekem görcsbe szorul a gyomrom. Mély lélegzeteket véve, indulok Len és Tina után, abban bízva, hogy az elkövetkezendő egy órában nem akarják majd végig ezt csinálni. Megértem, hogy új vagyok és mindenkinek felkeltem az érdeklődését, de lassan kezdem úgy érezni magam, mintha én lennék az a lány, aki kitűnik a többiek közül, pedig ez közel sincs így, hiszen én beleolvadok a társaságba. Semmi sincs rajtam, ami ennyire felkelthetné az érdeklődésüket.

- Hát tényleg te vagy az! – jelenik meg mellettem Nancy, mire megdermedek. Erre nem voltam felkészülve. Bíztam benne, hogy nem jön ide hozzám, de úgy látszik mégis megtette. – Nem ismersz fel? – kérdi kis sértéssel a hangjában.

- Helló, Nancy – erőltetek mosolyt magamra. – Én... - kezdenék bele, de egyből közbevág.

- Tudod, eddig a percig abban bíztam, hogy tévedek, hogy nem te vagy az, csak véletlenül ugyanaz a neved, mint annak a lánynak, akiről valaha azt hittem, hogy a barátnőm volt – sziszegi mosolyogva, amivel biztosan azt akarja elérni, hogy ne vegyék észre, hogy ismer engem. – Nem hiszem el, hogy képes vagy itt megjelenni úgy, hogy évekig semmit sem hallottam rólad. Remélem fel vagy készülve kisanyám, mert ez lesz életed legrosszabb fél éve! – szikrázik a szeme, majd sarkon fordulva elsétál tőlem.

- Mit akart tőled, Barbie? – érinti meg a vállam Len.

- Csak kifejezte üdvözletét – hazudom. – De menjünk, mert már én is éhes vagyok – és semmi kedvem egy újabb ismerősbe belefutni, miközben a sorban állunk tettem hozzá magamban.

Elég volt csak az arcára néznem, hogy tudjam egy szavam sem hitte el, de nem kérdezett semmit sem, amiért hálás vagyok. Őket elnézve, ismerik Nancy mostani énjét, én pedig csak a régit, amikor még abban hittem, hogy sosem fog úgy bánni az emberekkel, ahogy most, de úgy látszik az ember mindenkiben csalódik, akiről egy ideig azt hitte, hogy képtelen lenne rossz dolgokra, rá kell jönnie, hogy nem így van. Elég egy apróság, mint például a búcsú nélküli költözés, hogy megutáljanak, még ha te abban a pillanatban nem is tehettél semmit sem. Biztosan azt hiszi, hogy nem akartam tőle búcsút venni és sosem szerettem volna felkeresni miután elmentünk, de ez nem így van, csak nem tudtam, hogy kezdjek hozzá, ezért hagytam az egészet. Arról pedig még álmodni sem mertem, hogy valaha újra itt kötök ki, ebben a városban. De az élet telis-teli van meglepetésekkel, nem igaz?

- Ugye nem felénk tart? – morogja halkan a vállam fölé nézve Tina. – Ha ide meri tolni a képét, akkor állíts meg, különben kikaparom a szemét.

- Ki tart ide? – ráncolom a homlokom.

- Lane – tátogja a nevét Len.

Nem ide jön! Nem ide jön! Nem ide...

- Betolakodó – szól hozzám gúnyosan. – Suli után a parkolóban, nem fogok rád várni, szóval ne késs! Hallottad? – türelmetlenkedik, mire lassan rá emelem szemeim.

- Ott leszek – suttogom, ő pedig abban a pillanatban elviharzik az asztalunktól, mintha fertőző betegséget terjesztenénk.

Szemeimet az előttem lévő tárcán tartom, mert tisztában vagyok vele, ha felnéznék olyan döbbent tekintetekkel találnám magam szembe, amivel nem tudnék mit kezdeni. Valószínűleg semmit sem értenek belőle, bár az is meglehet, hogy Len tud valami, hiszen ha látta az aktám, akkor tudja, hogy náluk lakom. Tina viszont kétlem, hogy bármit is tud, ami csak annyit jelent, hogy nem igazán fog örülni, ha kiderül. Sóhajtva piszkálgatom a salátám, majd lassan rájuk emelem a tekintetem. Tina összeráncolt szemöldökkel bámul, miközben eszik, Len pedig felém sem pillant.

- Nem biztos, hogy akarom tudni, de azért megkérdem – néz a szemembe – mi a fene volt ez? Magyarázd el, hogy miért mondta, hogy a parkolóban vár? Úgy hangzott, mintha vele jöttél volna.

- Mert vele jöttem – motyogom halkan.

- Vele? – nyílnak nagyra a szemei. – De hát miért? Ugye nem azt akarod nekem mondani, hogy te vagy az új ribanca, mert akkor kívül tágasabb – mordul rám, mire Len leejti a kezében tartott villát, majd dühösen fordul barátnője felé.

- Tina! – szól rá. – Mi a franc ütött beléd? – kérdi ingerülten. Nem tudom el sem képzelni, hogy milyen képet vághatok, bár Len sajnálkozó és aggódó tekintetéből ítélve, borzalmasat. – Lane családjánál lakik – közli barátnőjével helyettem. – Sosem gondoltam volna, hogy ilyet teszel... - sóhajt fel csalódottan. – Minden rendben? – fordul felém, mire aprót bólintok.

Semmi sincs rendben, de ezt nem fogom neki elmondani. Fáj, hogy ezt gondolja rólam, hiszen semmi jelét nem adtam, hogy az lennék, aminek nevezett. Megértem, hogy nem bírja őket és felkapta a vizet, de én ilyet még akkor sem lennék képes mondani, ha szétvetne az ideg.

- Sajnálom – szólal meg bocsánatkérő hangon. – Ezt nem tudtam... sosem mondom, amit mondtam, ha tudtam volna... Én csak felkaptam a vizet és előbb beszéltem, mint gondolkodtam volna... csak Lane nem tartozik a kedvenceim közé, mert egy hülye barom.

- Semmi baj – lehelem, bár nem így gondolom. Megbántott és biztos vagyok benne, hogy ez látszik is rajtam, de tudom, hogy elég pár óra és túlteszem magam rajta.

- Talán jobb lenne, ha elmondanád neki, hogy mi volt a nővéreddel – szólal meg Len – biztosan megértené, hogy miért haragszol ennyire Lane-re.

- Nem kell elmondanod, ha nem akarod – vágok közbe. – Csak akkor mond el, ha úgy érzed. Különben elég volt egy kicsit látnom, hogy legyen róla egy véleményem, bár kétlem, hogy amit te szeretnél mondani az javítana rajta...

Az ebéd további részét csendben töltöttük, vagyis csak én, ők meg-megszólaltak, viszont engem nem próbáltak meg bevonni a beszélgetésbe. A legrosszabb az egészben az, ha felemelem a fejem, egyből az ő asztalukra kapok rálátást, mint nevetgélve ebédelnek, mint akiknek semmi problémájuk. Lehet, hogy ez önzőség, de néha szeretném, ha legalább egy napra vagy csak egy órára helyet cserélhetnék egy olyan emberrel, akinek az ég adta világon semmi gondja, vagy ha van is az a legnagyobb, hogy nem tudja mit vegyen fel. Nekem rengeteg minden miatt kell aggódnom. Mint például, hogy mi lesz ma éjjel? Mit tervez Nancy? Hogy akarja tönkretenni az életem Lane... Mi lesz apánál? Lehet, hogy apróságnak tűnnek, de nekem nem azok. Mindent elviselnék, ha tudnám, hogy minden éjszaka nyugodtan aludhatnék, de ez sosem fog megtörténni.

A következő három óra hamar eltelt. Len végig mellettem volt, de látta, hogy most nem vagyok beszélgetős hangulatomban. Éreztem, hogy sajnálja, ami történt, pedig nem is az ő hibája az egész. Igazából azt sem mondhatnám, hogy Tina hibája, sokkal inkább Lane-é. Ha nem jön oda, akkor semmi sem történik, ahogy akkor sem, ha hamarabb megszólalok.

- Akkor holnap találkozunk – szólal meg Len a szekrényemnél állva. – Nézd, tudom, hogy irtó meggondolatlan volt, de nem gondolta komolyan...

- Mondtam, hogy semmi gáz – legyintek.

- De hát... - túr a hajába. – Rendben, akkor holnap.

- Holnap – búcsúzom el tőle, majd indulok a kijárat felé.

Szerencsére már alig volt egy-két ember a suliban, így kicsit megkönnyebbülve vonulok végig a folyosókon. Len biztosan azt hitte, hogy Tina miatt vagyok ennyire feszült, de semmi köze hozzá. Mindennek Lane az oka és az, hogy alig pár perc múlva egy kocsiba ülök majd vele, ahol gondolom magyarázatot fog követelni a reggeli miatt. Akkor is gyáva voltam, de ma még csak időm sem volt gondolkodni. A rémálmom a legjobb megoldás, már csak abban kell bíznom, hogy ezt be is veszi.

Az ajtón kilépve, egyből megpillantom, amint a kocsijának dőlve vár engem. A reggel még telt parkolóban, már alig maradt pár jármű, így hamar kiszúrom. Mély levegőt véve indulok el felé, bár nem igazán sietek. Próbálom összeszedni magam, hogy ne lássa mennyire gyenge vagyok a közelében. Nem érezheti meg soha, hogy neki köszönhetően elvesztem a falam, amit magam köré emeltem.

- Na végre – forgatja szemeit, amint mellé érek, majd a kocsiját megkerülve én is beülök. – Mondtam, hogy nem fogok rád várni.

- Bocs – motyogom alig hallhatóan. Azt várom, hogy elinduljunk, de nem hallom meg a motor hangját, inkább a tekintetét legelteti rajtam, amitől érzem, hogy felmegy a pulzusom. Fejem lassan feléje fordítom, majd megszólalok. – Miért nem megyünk?

- Komolyan azt hiszed, hogy nem fogod nekem megmagyarázni a reggelit? – mordul fel. – Még mindig arra vagyok kíváncsi, hogy mi a francért ordítozol éjjel és ha van rá valami szarod, akkor miért nem szeded!

Ugyanott vagyunk, ahol reggel. Most is megdermedek. Tudom, hogy meg kell szólalnom és meg is fogok, csak még nem szedtem össze a bátorságom.

- Rémálmaim vannak... - suttogom.

- Rémálmok? – nevet fel. – Mi a fenéről szólnak, hogy folyamatosan ordítozol tőlük, majd egyből abbahagyod, mintha mi sem történt volna? – kérdi frusztráltan.

- Nem tudom, sosem emlékszem rájuk, csak annyira, hogy fájdalmas. Sajnálom, hogy felébresztettelek, ígérem, hogy teszek valamit, hogy megakadályozzam.

- Miért hazudsz? – sóhajt fel.

- Tessék?

- Nem mondasz igazat – fordul felém. – Ha ez lett volna a probléma, akkor nem viselkedtél volna úgy reggel. Nem mondasz igazat, vagy ha egy része igaz is, valamit még titkolsz.

- Nem titkolok semmit – vágom rá, majd az ablak felé fordulok és kibámulok rajta. Ha továbbra is őt nézném, biztosan elgyengülnék és ezzel neki adnék igazat. Fogalmam sincs, hogy veszi észre, de úgy csinálja, mintha már évek óta ismerne, nem pedig három napja és ez megrémiszt. Senki számára sem tűnt fel még ennyire, hogy nem mondok igazat.

- Szedsz rá valamit? – szólal meg morogva az út felénél.

- Nem kell rá gyógyszer – bámulom a házakat, amik mellett elhaladunk.

- Szóval ezt vegyem úgy, hogy az elkövetkezendő fél évben nem fogok aludni? – kérdez rá gúnyosan. – Hát azt várhatod betolakodó. Ha kell én magam megyek el neked gyógyszerért, de nem fogom tűrni, hogy minden éjjel felébredjek, arra, hogy neked rémálmod van!

Nem mondok rá semmit, különben sem tudnék mit. Gyógyszert már próbáltam, de nem segített, eddig semmi sem segített és nem hiszem, hogy valaha bármi is fog. Wren-nel sok mindent kipróbáltunk, de semmi sem vált be, így egy idő után abbahagytuk a kutatást.

Házhoz érve, egyből kipattanok a kocsiból, majd befelé rohanok. Mivel úgymond fél évig én is lakó vagyok, van saját kulcsom, így nem kell megvárnom míg Lane ideér. A cipőm lerúgva a lábamról, rohanok fel a szobámba, majd zárom magamra az ajtót.

***

A délután nagy részét a szobámban töltöm, leckét írva, bár az időm nagy részét inkább gondolkodásra fordítottam. Tudom, hogy fel kellett volna már hívnom Wren-t és anyát, de még nem vagyok olyan állapotban. Először ennem kell valamit és kicsit összeszedni magam, mivel biztosan mindketten észrevennék, hogy valami nem stimmel. Nem akarom, hogy aggódjanak, hogy történt valami, inkább megvárom, míg hazajön Karen és Brian, majd csak utána beszélek a családommal.

Fél hatkor hallom, hogy nyitódik majd csukódik a lenti ajtó, így felkelve az ágyamról lefelé indulok. Ám a lépcső alján megtorpanok. A lépcső előtt egy fekete kiskutya csücsül, bár annyira kicsinek nem nevezném, viszont látszik rajta, hogy a labrador még fiatal. Gyerekkorom óta imádom az állatokat, bár amióta innen elköltöztünk, többet nem volt semmilyen kedvencünk. Viszont mindig hiányzott az életemből egy kisállat, mivel kikapcsolódhatok, ha éppen túl zsúfolt napom volt.

- Szia Adrianna – mosolyog rám Brian. – Elfelejtettük neked említeni, hogy van egy kutyánk, de ahogy látom nem igazán bánod – vakarja meg a kutyus buksiját. – Dixi-nek hívják – közli velem.

- Hát, akkor helló Dixi – lépek mellé, majd engedem, hogy megszagolja a kezem, mire csóválni kezdi a farkát, amiből persze egyből tudom, hogy jóban leszünk.

- Milyen volt az első napod? – dugja ki a fejét Karen. – Dix, kedvel téged – mosolyodik el, ahogy tekintetét a kutyára vezeti.

- Igen, azt látom – simítok végig a fején. – Kicsit megnéztek maguknak, de különben semmi érdekes nem történt – adom a tudtára, próbálva nem mutatni, hogy egyáltalán nem mondok igazat.

A kérdésekre simán képes voltam válaszolni, hiszen csak átlagos dolgokról kérdezett, viszont látom rajta, hogy valami felfedezett rajtam, amiért aggódik. Tudom, hogy szeretné feltenni és ha megtenné, talán még válaszolnék is, viszont hálás vagyok, amiért hallgat.

- Dix! – hallom meg Lane hangját. A korábbi düh mintha elszállt volna belőle és helyét szeretet vette volna át. – Hát itt vagy kislány.

Döbbenten figyelem az ajtóban történő jelenetet. Mindent el tudtam volna képzelni róla, csak azt nem, hogy egy kutya ekkora hatással lesz rá. Olyan, mint egy kisfiú, aki megkapta az ajándékot, amit szeretett volna. Azzal tisztában vagyok, hogy az állatok nagy hatással vannak az emberekre és a legrosszabbakból is ki tudják hozni a jót, de még sosem láttam rá eddig élő példát.

- Döbbentő, igaz? – nevet fel Karen. – Nem sokszor lehet látni, hogy így mosolyog és ilyen kedves, igazam van?

- Ugye, tudod, hogy hallom, hogy rólam beszélsz, anya? – szólal meg Lane, de sokkal lágyabb a hangja, mint szerette volna nekünk mutatni. – Különben is, Dixi minden problémámra megoldás – vigyorog rám.

Képtelen vagyok levenni róla a szemem. A srác, akiről pár órája még azt hittem, hogy ijesztő és arrogáns, ebben a pillanatban azt mondom, hogy milyen aranyos. A mosolyának köszönhetően az arcán megjelennek a gödröcskék, amiért nagyon vonzóvá válik. Pontosan olyan, ebben a pillanatban, mint az összes többi srác, akik nem akarnak bunkónak tűnni.

- Kész a vacsora – szólal meg Karen.

A vacsora csendben telt, bár valószínűleg úgysem vettem volna, ha bárki is megszólít, mert még mindig az előző kép lebegett előttem. Lane, ahogy Dixi-vel játszik, ahogy mosolyogva vakarja a buksiját. Talán még sem az a srác, akinek mutatja magát? Mert abban a pillanatban biztos voltam benne, hogy két Lane van. Egy aranyos és egy arrogáns, már csak azt lenne jó tudni, hogy melyik az igazi énje.