3.Fejezet

Amint belépek a folyosón uralkodó reggeli ricsaj elhal, miközben szép lassan minden szempár rám irányul. A kíváncsian méregető tekintetektől kezdek egyre feszültebb lenni. Úgy érzem, mintha a vörös szőnyegen haladnék előre, nem pedig egy iskolai folyosón. Megértem, hogy új a dolog számukra és először van náluk cserediák, de azért nem kellene ennyire megbámulniuk. Anélkül is nehezen sikerült összeszednem magam az elmúlt pár percben, de így hamarosan ismét ott kötök ki, ahol az előbb. Ha bárki is meglátja rajtam a gyengeségem, akkor addig fognak majd szekálni, míg teljesen ki nem készülök. Tudom, hogy sokan ezt szeretnék, pedig nem tettem ellenük semmit sem, mint, ahogy Lane ellen sem. Viszont már a kezdetektől fogva ellenszenves volt az irányomba. Betolakodó vagyok az életébe szerinte, ami egy kicsit igaz, de azért még nem kell úgy viselkedni, mintha egy senki lennék. Bár ebben a pillanatban az a legkisebb gondom. Nem érdekel, hogy bánik velem, mit mond rólam, de az már igenis érdekel, hogy tudja az éjszakai problémám...

- Kislány – dobja át valaki a vállamon karját, mire ijedtemben ugrom egyet. – Erre a napra vártam, múlthét óta – közli velem. Kibújok karja alól, majd vele szembe fordulok. Egy fiúval találom magam szemben, aki úgy vigyorog rám, mintha én lennék a lottófőnyeremény. Bevallom, elég helyesen néz ki barna hajával, zöld szemeivel és édes mosolyával, de egyben a frászt hozza rám. – Nyugi, nem akartalak letámadni – nevet fel. – Tudod, én azok közé tartozom, akik imádják, hogy végre itt is elindult ez a program – mosolyog. – Mellesleg Lenny vagyok, de szólíts csak Lennek, ha ez jobban tetszik – vonja meg a vállát.

Még mindig döbbenten nézem őt, fogalmam sincs mit kellene tennem. Egy részem örül, hogy valaki kedvesen fogad a másik pedig a hátulütőjét keresi. De végül egy erőltetett mosoly mellett döntök és elfogadom a felém kinyújtott kezét.

- Adrianna, bár szerintem már tudod, abból ítélve, ahogy letámadtál – döntöm oldalra a fejem. – De jobban szeretem, ha Ad-nek hívnak.

- Remélem nem hoztam rád a frászt, mert nem ez volt a szándékom – nevet fel zavartan. – Apám a titkárságon dolgozik, szóval szinte mindent tudok rólad, ami a papírjaidban szerepel és alig vártam, hogy végre megismerjelek. Ha bármire szükséged van, állok a rendelkezésedre. Tudom, hogy ez egy kicsit furának hangzik, de nincs semmi rossz szándékom elhiheted – emeli fel a kezeit. – Megkérdezheted a barátnőmet is, Tinát.

- Elhiszem, csak ha lehet, legközelebb ne támadj így rám, mert még használni találom azokat a mozdulatokat, amiket önvédelmen tanultam – kacsintok rá, mire felnevet.

- Megjegyzem. De most gyere, menjünk az órára, mielőtt Mrs.Gabot teljesen kiakad a késésért. Tudnod kell, hogy utálja, ha egy másodperccel is becsengetés után érkezel. Mániája, hogy azt az ötven percet ki kell használni, hogy megismerkedjünk Amerika történelmével, mert aki nem tudja, hogy melyik harc mikor volt és hol zajlott az nem emberi lény – adja a tudtomra. – Tina, itt vagyunk – emeli fel a kezét. Tekintetem az övé után vezetem és akkor megpillantok egy vörös vállig érő hajjal felénk közeledő lányt, akinek az arcán hatalmas mosoly terül szét.

- Látom már megismerkedtél vele – bök a barátja mellett. – Ne félj, nem mindig viselkedik így, csak ha valami új dolog történik a közelében – nyugtat meg. – De most nem érünk rá csevegni, majd ebédnél. Semmi kedvem elzárást kapni, mert nem voltam ott időben – indul el előttünk sietősen.

Kettőjüket hallgatva, egyből tisztává válik előttem, hogy ez lesz az az óra, amit ki nem fogok állni az elkövetkezendő hat hónapban. A töri sosem volt az erősségem, mindig órákon át tanultam még ha csak egy fél oldal is volt. Egyszerűen nem érdekel és Mrs.Gabot sem éri majd el, hogy megváltozzon a véleményem róla. Még nem is ismer, ahogy én sem őt, de a szavakból ítélve, számára én nem leszek emberi lény. De ez van, nem igazán érdekel. Nem lehet mindenki az ember szívének a csücske.

Megkönnyebbülve fújom ki a levegőt, amikor berohanunk egy terembe, majd elfoglaljuk az üres helyeket, amik a második sorban maradtak. Táskám ledobva az asztalra nézek körbe. Ahogy a folyosón itt is kíváncsi tekintetek bámulnak rám, mintha minden vágyuk az lenne, hogy belém lássanak. Zavaromban, kicsit fészkelődve pillantok a nyitódó ajtó felé, ahogy egy ősz hajú idős nő lép be. Elégedetten néz végig a társaságon, majd foglal helyet az asztalnál. Tekintetével a diákokat pasztázza, míg meg nem állapodik a tekintete rajtam.

- Miss.Bell – erőltet halvány mosolyt az ajkára. – Üdvözlöm köreinkben. Remélem készen áll, hogy bevesse magát a történelem sötét bugyraiba.

Csak reménykedni tudok benne, hogy nem ült ki semmilyen undor az arcomra, mert azzal már most eláshatnám magam a szemében. Aprót bólintva jelzem, hogy teljes mértékben, mire ő feláll, majd felír egy dátumot a táblára és mesélni kezd, amire én egyáltalán nem figyelek, inkább a gondolataimba merülök.

Az elmúlt pár percben, mióta Lenny letámadott teljesen megfeledkeztem a problémámról, ám most, hogy csend van ismét előbukkant. Még mindig magam előtt látom szikrázó tekintetét, ahogy azt kérdi bolond vagyok-e. A hideg futkos a hátamon, hacsak arra gondolok, hogy hallotta a sikolyaimat, amiről én nem is tudtam, hogy vannak. Megértem, amiért dühös rám, valószínűleg én is az lennék rá fordított esetben, de nem kellett volna ennyire bunkónak lennie. Igaz, nekem sem kellett volna elmenekülnöm előle, de abban a pillanatban ez tűnt helyesnek. Mégis mit mondhattam volna neki? Jóformán annyira meglepődtem, hogy szerintem még a nevemre sem emlékeztem volna abban a pillanatban. Tehát a legkönnyebb utat választottam, bár ezzel semmit sem oldottam meg, csak későbbre halasztottam a magyarázkodást. Nem akarok bele sem gondolni, hogy mit gondolhat most rólam, de őszintén szólva nem is nagyon érdekel, mert semmi köze a magánéletemhez.

- Hé – bök meg egy ceruzával Tina – minden rendben? – kérdi összeráncolt szemöldökkel.

- Persze – suttogom felé fordulva – miért ne lenne?

- Elsápadtál és úgy néztél ki, mint aki halálra van rémülve – motyogja. – Ha így folytatod Mrs.Gebot észre fogja venni és hidd el nekem, nem akarsz elzárást a semmiért.

Bólintva jelzem, hogy felfogtam, amit mondott, majd tekintetem az idős nőre emelem, mintha figyelnék a mondandójára, de egy szava sem jut el az agyamig, viszont úgy teszek, mintha igen. Nagy nehezen eltelt az első órám, aminek egy pillanatára sem emlékszem, viszont nem is bánom. Cuccaimat felkapva indulok kifelé a teremből.

- Nekünk, kettőnknek egyforma az órarendünk – vigyorog rám Lenny – viszont Tinával is van néhány közös óránk – teszi hozzá.

- Értem, legalább lesz néhány ismerős arc az órákon – sóhajtok fel. – Ugye, ez a sok kíváncsi pillantás megszűnik majd? – pillantok rájuk a folyosón sétálva.

- Adj nekik egy-két napot és már el is felejtik – nevet fel Tina. – Minden új dolog csak eddig tart itt, viszont nem könnyű kibírni, mivel az itteniek kibírhatatlanok, de örülj, hogy jó társaságba kerültél, majd mi segítünk neked.

- Köszi srácok – mosolygok rájuk. – Szinte biztos voltam benne, hogy egy kedves személy sem fogadtat majd, de úgy látszik tévedtem.

Mivel teljesen el vagyok veszve ebben a nagy épületben a segítségüket kértem, hogy eljussak a szekrényemig, ahová bedobhatom a cuccaim. Kiderült, hogy velük szembe van az én raktározóm, így nem kellett kitérőt tegyenek útban odafelé.

Viszont arra cseppet sem számítottam, hogy alig pár méterre megpillantom majd a kisebb társaságot, amint nagyban nevetnek valamin. Két személyt egyből felismertem közülük, méghozzá Nancy-t és Lane-t. A kinyitott szekrényem mögé bújok, bízva abban, hogy nem vesznek észre. Bár kétlem, hogy Lane a suliban kérdezne rá vagy állna ismét nekem, viszont nála már semmiben sem lehetek biztos. Tudom, hogy nem bujkálhatok a szekrényem mögött, mg el nem mennek, de nem szeretném magamra vonni a figyelmüket. Mély levegőt véve zárom be a szekrényem, majd pillantok feléjük. Természetesen pont akkor teszem ezt, amikor Lane is erre bámul, így tekintetünk találkozik. Még mindig düh csillog a szemében, amiből egyből kiolvasom, hogy még nem úsztam meg a faggatást, hiába menekültem el előle. Tekintete elereszti az enyém, majd figyelmét a mellette álló lányra szegezi, aki nem más, mint Nancy. Vállát átkarolva húzza közelebb magához, mire a lány kíváncsian pillant rá, de Lane csak puszit nyomva a homlokára mosolyog le rá, mire egyből elkapom a tekintetem. Mi a fenének néztem én egyáltalán őket? Lehet, hogy Nancy egykor a barátom volt, de már nem ugyanaz a személy, aki akkor volt, így bele kell törődnöm, hogy soha nem fogunk már úgy beszélgetni, mint régen. Lane pedig el sem tudom képzelni, hogy mit akart ezzel elérni, bár ebben a pillanatban is a hátamon érzem égető tekintetét. Vajon ezt azért csinálta az előbb, hogy a reakcióm lássa? Nem erre még csak gondolni sem fogok. Fejem kicsit megrázva indulok el Tina és Len irányába, majd állok meg mellettük.

- Annyira utálom, hogy mindenhol ott vannak – mordul fel Tina. – Miért nem lehet ebben az épületben egy olyan rész, ahol nem kell a képüket bámulnom?

- Azt akarják elérni, hogy dühös légy – simogatja meg Len a duzzogó lány arcát. – Ne add meg nekik azt az örömöt és akkor minden rendben lesz. Számukra ez a szórakozás és nem lehet semmit sem tenni ellene – vonja meg a vállát sóhajtva.

- Miért veszed ezt az egészet ilyen könnyen? – fakad ki Tina. – Hiszen te is ott voltál, amikor azt tették. Láttad, hogy milyenek, akkor miért nem akadsz ki?

- Tudom, hogy nem az én dolgom, de miről van szó? – szólalok meg halkan, mire mindketten felém kapják a fejüket. – Bocs, nem akartam semmit sem megzavarni.

- Nem zavartál meg semmit sem – legyint Tina. – Egyszerűen csak ki nem állhatom azt a bandát ott – bök a csoport felé. – De ez hosszú sztori, inkább majd máskor avatlak be – pillant rám. – Most pedig menjünk irodalomra – fordul sarkon. – Imádni fogod Nelson professzort – mosolyog rám.

Az irodalom, mindig is a kedvenc óráim közé tartozott és ha Tina azt mondja, hogy jó a tanár, akkor biztosan igaza van. Remélhetőleg Nelson professzor nem lesz olyan, mint az én régi tanárom, aki mindig azzal kezdte az órát, ha új diák érkezett, hogy kihívta, majd elvárta, hogy mindenki szeme láttára bemutatkozzon és mondjon egy-két dolgot magáról. Számomra mindig nehéz volt magamról beszélnem, aminek az oka is megvan, így semmi kedvem se lenne, ahhoz, hogy kiálljak a bámuló tekintetek elé és mondjak pár szót az életemről, amihez természetesen senkinek semmi köze.

Ez a terem kisebb volt, mint a másik, ennek köszönhetően sokkal közelebb voltak egymáshoz a padok. Levágódtunk a harmadik sorban lévő üres asztalokhoz, majd kíváncsian tekintettem körbe, ismerős arcokat keresve. Mivel senkit sem pillantottam meg, Tina felé fordultam és bárcsak ne tettem volna. Amint megláttam az ajtóban ölelkező Nancy-t és Lane-t, egyből tudtam, hogy ez lesz az az óra, amiről olyan hamar el akarok majd tűnni, ahogy csak lehet. Lane-ről tudtam, hogy nem lehet közös óránk, hiszen ő egy évvel nagyobb nálam, de ez azt jelenti, hogy Nancy itt lesz és szinte biztos vagyok, ha bemutatkozásra kerül sor, akkor fel fogja ismerni a nevem, onnantól pedig fogalmam sincs, hogy lesz tovább.

- Miért vágsz ilyen fejet? – ráncolja a homlokát Len. – Úgy nézel ki, mintha szellemet láttál volna, amiben biztos vagyok, hogy lehetetlenség, szóval mi akasztott ennyire ki?

- Semmi, csak az egyik lány, akivel régen barátok voltunk, erre az órára jár és nem igazán akartam, hogy felismerjen – motyogom fejemet lesütve.

- De hát miért? – húzódik közelebb Tina. – Nem lenne jó, ha lenne valaki, akit ismernél és akivel haverkodhatnál? Én tuti, hogy majd kiugranék a bőrömből, ha egy ismerőssel találkoznék a helyedben.

- Már nem ugyanaz a lány, aki volt – pillantok felé. – Én pedig semmit sem változtam azóta, csak felnőttem, ő viszont, ahogy elnézem menő lett és nekem az ellentétem...

Tina, Lenre pillant döbbenten, majd ismét rám. Mit mondtam? Úgy néz, mintha próbálna a fejembe látni és az arckifejezéséből ítélve valamiért úgy érzem, hogy tudja vagy legalább sejti, hogy kiről beszéltem.

- Mond, hogy nem az a szőke liba az, aki az előbb jött be – morogja halkan Tina, mire én felsóhajtok. – Ti komolyan barátok voltatok? Mármint te és ő?

- Igen – vallom be. – De kétlem, hogy most megismerne vagy ha mégis, akkor nem tette szóvá.

- Sosem tudtam volna elképzelni, hogy Barbie és te egyszer régen barátok voltatok – kuncog fel. – Muszáj látnom róla akkori képeket. Tudnom kell, hogy nem volt mindig ilyen, mint most, mivel ő azt állítja, hogy de, amit én nehezen hiszek el.

- Ennyire nem, de azért sosem volt csúnya lány – vonom meg a vállam. - Emlékszem, hogy sokan kérdezték miért barátkozik velem, de ő mindig csak annyit mondott, hogy mert kedvel és őt nem érdekli, hogy én másabb vagyok nála. Ömm... azt akarom kérdezni – próbálom terelni a témát, mielőtt még Nancy meghallaná, hogy róla beszülni – szerintetek be kell majd mutatkoznom?

- Hát – gondolkodik el Len – én úgy tudom, hogy Nelson nem olyan prof, de nála sosem lehet tudni, mivel itt nem igazán vannak új diákok – vonja meg a vállát bocsánatkérően.

Mivel az ajtó kitárul, a terem elcsendesedik. Nelson prof lép be, majd néz köre és dől neki az asztalnak. Ha megkérdeznék tőlem, hogy hány éves lehet, szinte biztos azt mondanám, hogy 25. Nem tudom többnek nézni. Szőke rövid hajával, barna szemeivel és lágy mosolyával, pont úgy néz ki, mint, aki csak most kezdi a pályáját.

- Úgy látom megérkezett az új diákunk is – pillant rám, mire én enyhén elpirulva mosolyodom el. – Lennél szíves kijönni és mondani magadról egy-két szót – mosolyog rám.

- Persze – motyogom. Csak ez hiányzott. Remélem Nancy a lehető legtávolabb ül tőlem, mert nem akarok még véletlenül sem az irányába nézni majd, amikor nekikezdek. – Üdv, Adrianna Bell vagyok, cserediák, bár szerintem ezt mindenki tudja – kezdek bele. – Sok mindent nem igazán lehet rólam tudni, bár annyit elárulhatok, hogy néha elég egy könyv arra, hogy órákra lekösse a figyelmem.

Tiszta hülyén érzem magam, semmit sem szeretnék jobban, mint visszamenni a helyemre és lecsúszni a széken, mintha azzal elérhetném, hogy senki se vegyen figyelembe. De őszintén nincs mit mondanom magamról, ez az egyetlen dolog, amit csinálni szoktam, meg a futás, de az nem tartozik rájuk. Folyamatosan felhúztam magam, ha valaki azt kérte, hogy meséljek magamról, mert semmit sem tudtam mondani, soha. Azt csak nem mondhatom, hogy valami baj van velem, mert akkor hülyének néznének, szóval inkább hallgattam, de most persze ki kellett csússzon valami a számom, aminek semmi értelme. Mivel megtettem, amit kért tőlem, lassan visszacammogtam a helyemre, de előtte még magam előtt láttam Nancy hatalmasra nyílt szemeit, amivel engem bámul. Remek!

- Köszönjük, a rövid bemutatkozást – szólal meg Nelson. – De most térjünk vissza Edward Allen Poe-ra – vesz a kezébe egy könyvet.

Nem hiszem el, hogy még a kedvenc órám sem élvezhetem majd, mert folyamatosan azt fogom várni mikor szabadulhatok meg, azoktól az égető pillantásoktól, amik Nancy helyéről érkeznek felém. Abba eddig bele sem gondoltam, hogy talán lehetnek közös óráink is, ami hiba volt. De ezen már úgysem lehet változtatni. Hat hónap. Ennyit kell kibírnom vele, remélhetőleg csak ezen az egy tárgyon, mert az már nem biztos, hogy jól viselném, ha sok közös óránk lenne. Az egyetlen dolog, amit nem értek, hogy miért nem fedeztem fel a szemeiben dühöt, csalódottságot, haragot. Sokkal inkább volt döbbenet és olyan pillantás, hogy tényleg te vagy az, mint bármelyik az előbbiek közül. De akkor miért akarok ennyire szabadulni tőle? Talán, mert egyik részem érzi, hogy ez csak pillanatnyi döbbenet volt a részéről és amint összeszedi magát, egyből nekem esik majd.

A többi óra hamar eltelt, ott nem kellett bemutatkoznom, csak kimondták a nevem, mire én biccentettem és már el is volt intézve a dolog. Szerencsére több közös órám már nem volt Nancyvel, de sajnos Tinával sem, viszont Len elég jó fejnek tűnik és ahogy elnézem jól elleszünk ebben a félévben.

- Remélem lesz csokis muffin – sóhajt fel mellénk csapódva Tina. – Pénteken mire sorra kerültünk, már mind megvették – közli velem – nekem pedig szükségem van rá, hogy kibírjam a nap további részét.

- Tináról elég, ha egy dolgot tudsz – nevet fel Len. – Ha rossz kedve van, vagy kibírhatatlanul viselkedik, akkor elég neki adnod egy kis csokit és már mosolyog is.

Len alig fejezte be a mondatát, Tina keze a tarkóján csattant. Alig ért hozzá természetesen, de Lennek ez is elég volt ahhoz, hogy a fájó ponthoz kapjon és csúnyán nézzen barátnőjére. Biztos vagyok benne, hogy 'veszekedni' kezdenének, ha valaki nem avatkozik közbe.

- Akkor menjünk, mielőtt mind elfogy – szólalok meg, mielőtt még bármelyikük is megtehetné.

Igaz, hogy alig telt el pár óra, mióta itt vagyok, de kezdek hozzászokni a bámuláshoz. Nem mondom, hogy nem zavar és nem szeretnék elhúzni ebben a pillanatban, de képes vagyok elviselni, mert bízom benne, hogy igazuk volt és csak pár napig tart majd a felhajtás körülöttem.

Természetesen, amint belépünk és néhányan észrevesznek engem is, azonnal elcsendesednek, mire nekem görcsbe szorul a gyomrom. Mély lélegzeteket véve, indulok Len és Tina után, abban bízva, hogy az elkövetkezendő egy órában nem akarják majd végig ezt csinálni. Megértem, hogy új vagyok és mindenkinek felkeltem az érdeklődését, de lassan kezdem úgy érezni magam, mintha én lennék az a lány, aki kitűnik a többiek közül, pedig ez közel sincs így, hiszen én beleolvadok a társaságba. Semmi sincs rajtam, ami ennyire felkelthetné az érdeklődésüket.

- Hát tényleg te vagy az! – jelenik meg mellettem Nancy, mire megdermedek. Erre nem voltam felkészülve. Bíztam benne, hogy nem jön ide hozzám, de úgy látszik mégis megtette. – Nem ismersz fel? – kérdi kis sértéssel a hangjában.

- Helló, Nancy – erőltetek mosolyt magamra. – Én... - kezdenék bele, de egyből közbevág.

- Tudod, eddig a percig abban bíztam, hogy tévedek, hogy nem te vagy az, csak véletlenül ugyanaz a neved, mint annak a lánynak, akiről valaha azt hittem, hogy a barátnőm volt – sziszegi mosolyogva, amivel biztosan azt akarja elérni, hogy ne vegyék észre, hogy ismer engem. – Nem hiszem el, hogy képes vagy itt megjelenni úgy, hogy évekig semmit sem hallottam rólad. Remélem fel vagy készülve kisanyám, mert ez lesz életed legrosszabb fél éve! – szikrázik a szeme, majd sarkon fordulva elsétál tőlem.

- Mit akart tőled, Barbie? – érinti meg a vállam Len.

- Csak kifejezte üdvözletét – hazudom. – De menjünk, mert már én is éhes vagyok – és semmi kedvem egy újabb ismerősbe belefutni, miközben a sorban állunk tettem hozzá magamban.

Elég volt csak az arcára néznem, hogy tudjam egy szavam sem hitte el, de nem kérdezett semmit sem, amiért hálás vagyok. Őket elnézve, ismerik Nancy mostani énjét, én pedig csak a régit, amikor még abban hittem, hogy sosem fog úgy bánni az emberekkel, ahogy most, de úgy látszik az ember mindenkiben csalódik, akiről egy ideig azt hitte, hogy képtelen lenne rossz dolgokra, rá kell jönnie, hogy nem így van. Elég egy apróság, mint például a búcsú nélküli költözés, hogy megutáljanak, még ha te abban a pillanatban nem is tehettél semmit sem. Biztosan azt hiszi, hogy nem akartam tőle búcsút venni és sosem szerettem volna felkeresni miután elmentünk, de ez nem így van, csak nem tudtam, hogy kezdjek hozzá, ezért hagytam az egészet. Arról pedig még álmodni sem mertem, hogy valaha újra itt kötök ki, ebben a városban. De az élet telis-teli van meglepetésekkel, nem igaz?

- Ugye nem felénk tart? – morogja halkan a vállam fölé nézve Tina. – Ha ide meri tolni a képét, akkor állíts meg, különben kikaparom a szemét.

- Ki tart ide? – ráncolom a homlokom.

- Lane – tátogja a nevét Len.

Nem ide jön! Nem ide jön! Nem ide...

- Betolakodó – szól hozzám gúnyosan. – Suli után a parkolóban, nem fogok rád várni, szóval ne késs! Hallottad? – türelmetlenkedik, mire lassan rá emelem szemeim.

- Ott leszek – suttogom, ő pedig abban a pillanatban elviharzik az asztalunktól, mintha fertőző betegséget terjesztenénk.

Szemeimet az előttem lévő tárcán tartom, mert tisztában vagyok vele, ha felnéznék olyan döbbent tekintetekkel találnám magam szembe, amivel nem tudnék mit kezdeni. Valószínűleg semmit sem értenek belőle, bár az is meglehet, hogy Len tud valami, hiszen ha látta az aktám, akkor tudja, hogy náluk lakom. Tina viszont kétlem, hogy bármit is tud, ami csak annyit jelent, hogy nem igazán fog örülni, ha kiderül. Sóhajtva piszkálgatom a salátám, majd lassan rájuk emelem a tekintetem. Tina összeráncolt szemöldökkel bámul, miközben eszik, Len pedig felém sem pillant.

- Nem biztos, hogy akarom tudni, de azért megkérdem – néz a szemembe – mi a fene volt ez? Magyarázd el, hogy miért mondta, hogy a parkolóban vár? Úgy hangzott, mintha vele jöttél volna.

- Mert vele jöttem – motyogom halkan.

- Vele? – nyílnak nagyra a szemei. – De hát miért? Ugye nem azt akarod nekem mondani, hogy te vagy az új ribanca, mert akkor kívül tágasabb – mordul rám, mire Len leejti a kezében tartott villát, majd dühösen fordul barátnője felé.

- Tina! – szól rá. – Mi a franc ütött beléd? – kérdi ingerülten. Nem tudom el sem képzelni, hogy milyen képet vághatok, bár Len sajnálkozó és aggódó tekintetéből ítélve, borzalmasat. – Lane családjánál lakik – közli barátnőjével helyettem. – Sosem gondoltam volna, hogy ilyet teszel... - sóhajt fel csalódottan. – Minden rendben? – fordul felém, mire aprót bólintok.

Semmi sincs rendben, de ezt nem fogom neki elmondani. Fáj, hogy ezt gondolja rólam, hiszen semmi jelét nem adtam, hogy az lennék, aminek nevezett. Megértem, hogy nem bírja őket és felkapta a vizet, de én ilyet még akkor sem lennék képes mondani, ha szétvetne az ideg.

- Sajnálom – szólal meg bocsánatkérő hangon. – Ezt nem tudtam... sosem mondom, amit mondtam, ha tudtam volna... Én csak felkaptam a vizet és előbb beszéltem, mint gondolkodtam volna... csak Lane nem tartozik a kedvenceim közé, mert egy hülye barom.

- Semmi baj – lehelem, bár nem így gondolom. Megbántott és biztos vagyok benne, hogy ez látszik is rajtam, de tudom, hogy elég pár óra és túlteszem magam rajta.

- Talán jobb lenne, ha elmondanád neki, hogy mi volt a nővéreddel – szólal meg Len – biztosan megértené, hogy miért haragszol ennyire Lane-re.

- Nem kell elmondanod, ha nem akarod – vágok közbe. – Csak akkor mond el, ha úgy érzed. Különben elég volt egy kicsit látnom, hogy legyen róla egy véleményem, bár kétlem, hogy amit te szeretnél mondani az javítana rajta...

Az ebéd további részét csendben töltöttük, vagyis csak én, ők meg-megszólaltak, viszont engem nem próbáltak meg bevonni a beszélgetésbe. A legrosszabb az egészben az, ha felemelem a fejem, egyből az ő asztalukra kapok rálátást, mint nevetgélve ebédelnek, mint akiknek semmi problémájuk. Lehet, hogy ez önzőség, de néha szeretném, ha legalább egy napra vagy csak egy órára helyet cserélhetnék egy olyan emberrel, akinek az ég adta világon semmi gondja, vagy ha van is az a legnagyobb, hogy nem tudja mit vegyen fel. Nekem rengeteg minden miatt kell aggódnom. Mint például, hogy mi lesz ma éjjel? Mit tervez Nancy? Hogy akarja tönkretenni az életem Lane... Mi lesz apánál? Lehet, hogy apróságnak tűnnek, de nekem nem azok. Mindent elviselnék, ha tudnám, hogy minden éjszaka nyugodtan aludhatnék, de ez sosem fog megtörténni.

A következő három óra hamar eltelt. Len végig mellettem volt, de látta, hogy most nem vagyok beszélgetős hangulatomban. Éreztem, hogy sajnálja, ami történt, pedig nem is az ő hibája az egész. Igazából azt sem mondhatnám, hogy Tina hibája, sokkal inkább Lane-é. Ha nem jön oda, akkor semmi sem történik, ahogy akkor sem, ha hamarabb megszólalok.

- Akkor holnap találkozunk – szólal meg Len a szekrényemnél állva. – Nézd, tudom, hogy irtó meggondolatlan volt, de nem gondolta komolyan...

- Mondtam, hogy semmi gáz – legyintek.

- De hát... - túr a hajába. – Rendben, akkor holnap.

- Holnap – búcsúzom el tőle, majd indulok a kijárat felé.

Szerencsére már alig volt egy-két ember a suliban, így kicsit megkönnyebbülve vonulok végig a folyosókon. Len biztosan azt hitte, hogy Tina miatt vagyok ennyire feszült, de semmi köze hozzá. Mindennek Lane az oka és az, hogy alig pár perc múlva egy kocsiba ülök majd vele, ahol gondolom magyarázatot fog követelni a reggeli miatt. Akkor is gyáva voltam, de ma még csak időm sem volt gondolkodni. A rémálmom a legjobb megoldás, már csak abban kell bíznom, hogy ezt be is veszi.

Az ajtón kilépve, egyből megpillantom, amint a kocsijának dőlve vár engem. A reggel még telt parkolóban, már alig maradt pár jármű, így hamar kiszúrom. Mély levegőt véve indulok el felé, bár nem igazán sietek. Próbálom összeszedni magam, hogy ne lássa mennyire gyenge vagyok a közelében. Nem érezheti meg soha, hogy neki köszönhetően elvesztem a falam, amit magam köré emeltem.

- Na végre – forgatja szemeit, amint mellé érek, majd a kocsiját megkerülve én is beülök. – Mondtam, hogy nem fogok rád várni.

- Bocs – motyogom alig hallhatóan. Azt várom, hogy elinduljunk, de nem hallom meg a motor hangját, inkább a tekintetét legelteti rajtam, amitől érzem, hogy felmegy a pulzusom. Fejem lassan feléje fordítom, majd megszólalok. – Miért nem megyünk?

- Komolyan azt hiszed, hogy nem fogod nekem megmagyarázni a reggelit? – mordul fel. – Még mindig arra vagyok kíváncsi, hogy mi a francért ordítozol éjjel és ha van rá valami szarod, akkor miért nem szeded!

Ugyanott vagyunk, ahol reggel. Most is megdermedek. Tudom, hogy meg kell szólalnom és meg is fogok, csak még nem szedtem össze a bátorságom.

- Rémálmaim vannak... - suttogom.

- Rémálmok? – nevet fel. – Mi a fenéről szólnak, hogy folyamatosan ordítozol tőlük, majd egyből abbahagyod, mintha mi sem történt volna? – kérdi frusztráltan.

- Nem tudom, sosem emlékszem rájuk, csak annyira, hogy fájdalmas. Sajnálom, hogy felébresztettelek, ígérem, hogy teszek valamit, hogy megakadályozzam.

- Miért hazudsz? – sóhajt fel.

- Tessék?

- Nem mondasz igazat – fordul felém. – Ha ez lett volna a probléma, akkor nem viselkedtél volna úgy reggel. Nem mondasz igazat, vagy ha egy része igaz is, valamit még titkolsz.

- Nem titkolok semmit – vágom rá, majd az ablak felé fordulok és kibámulok rajta. Ha továbbra is őt nézném, biztosan elgyengülnék és ezzel neki adnék igazat. Fogalmam sincs, hogy veszi észre, de úgy csinálja, mintha már évek óta ismerne, nem pedig három napja és ez megrémiszt. Senki számára sem tűnt fel még ennyire, hogy nem mondok igazat.

- Szedsz rá valamit? – szólal meg morogva az út felénél.

- Nem kell rá gyógyszer – bámulom a házakat, amik mellett elhaladunk.

- Szóval ezt vegyem úgy, hogy az elkövetkezendő fél évben nem fogok aludni? – kérdez rá gúnyosan. – Hát azt várhatod betolakodó. Ha kell én magam megyek el neked gyógyszerért, de nem fogom tűrni, hogy minden éjjel felébredjek, arra, hogy neked rémálmod van!

Nem mondok rá semmit, különben sem tudnék mit. Gyógyszert már próbáltam, de nem segített, eddig semmi sem segített és nem hiszem, hogy valaha bármi is fog. Wren-nel sok mindent kipróbáltunk, de semmi sem vált be, így egy idő után abbahagytuk a kutatást.

Házhoz érve, egyből kipattanok a kocsiból, majd befelé rohanok. Mivel úgymond fél évig én is lakó vagyok, van saját kulcsom, így nem kell megvárnom míg Lane ideér. A cipőm lerúgva a lábamról, rohanok fel a szobámba, majd zárom magamra az ajtót.

***

A délután nagy részét a szobámban töltöm, leckét írva, bár az időm nagy részét inkább gondolkodásra fordítottam. Tudom, hogy fel kellett volna már hívnom Wren-t és anyát, de még nem vagyok olyan állapotban. Először ennem kell valamit és kicsit összeszedni magam, mivel biztosan mindketten észrevennék, hogy valami nem stimmel. Nem akarom, hogy aggódjanak, hogy történt valami, inkább megvárom, míg hazajön Karen és Brian, majd csak utána beszélek a családommal.

Fél hatkor hallom, hogy nyitódik majd csukódik a lenti ajtó, így felkelve az ágyamról lefelé indulok. Ám a lépcső alján megtorpanok. A lépcső előtt egy fekete kiskutya csücsül, bár annyira kicsinek nem nevezném, viszont látszik rajta, hogy a labrador még fiatal. Gyerekkorom óta imádom az állatokat, bár amióta innen elköltöztünk, többet nem volt semmilyen kedvencünk. Viszont mindig hiányzott az életemből egy kisállat, mivel kikapcsolódhatok, ha éppen túl zsúfolt napom volt.

- Szia Adrianna – mosolyog rám Brian. – Elfelejtettük neked említeni, hogy van egy kutyánk, de ahogy látom nem igazán bánod – vakarja meg a kutyus buksiját. – Dixi-nek hívják – közli velem.

- Hát, akkor helló Dixi – lépek mellé, majd engedem, hogy megszagolja a kezem, mire csóválni kezdi a farkát, amiből persze egyből tudom, hogy jóban leszünk.

- Milyen volt az első napod? – dugja ki a fejét Karen. – Dix, kedvel téged – mosolyodik el, ahogy tekintetét a kutyára vezeti.

- Igen, azt látom – simítok végig a fején. – Kicsit megnéztek maguknak, de különben semmi érdekes nem történt – adom a tudtára, próbálva nem mutatni, hogy egyáltalán nem mondok igazat.

A kérdésekre simán képes voltam válaszolni, hiszen csak átlagos dolgokról kérdezett, viszont látom rajta, hogy valami felfedezett rajtam, amiért aggódik. Tudom, hogy szeretné feltenni és ha megtenné, talán még válaszolnék is, viszont hálás vagyok, amiért hallgat.

- Dix! – hallom meg Lane hangját. A korábbi düh mintha elszállt volna belőle és helyét szeretet vette volna át. – Hát itt vagy kislány.

Döbbenten figyelem az ajtóban történő jelenetet. Mindent el tudtam volna képzelni róla, csak azt nem, hogy egy kutya ekkora hatással lesz rá. Olyan, mint egy kisfiú, aki megkapta az ajándékot, amit szeretett volna. Azzal tisztában vagyok, hogy az állatok nagy hatással vannak az emberekre és a legrosszabbakból is ki tudják hozni a jót, de még sosem láttam rá eddig élő példát.

- Döbbentő, igaz? – nevet fel Karen. – Nem sokszor lehet látni, hogy így mosolyog és ilyen kedves, igazam van?

- Ugye, tudod, hogy hallom, hogy rólam beszélsz, anya? – szólal meg Lane, de sokkal lágyabb a hangja, mint szerette volna nekünk mutatni. – Különben is, Dixi minden problémámra megoldás – vigyorog rám.

Képtelen vagyok levenni róla a szemem. A srác, akiről pár órája még azt hittem, hogy ijesztő és arrogáns, ebben a pillanatban azt mondom, hogy milyen aranyos. A mosolyának köszönhetően az arcán megjelennek a gödröcskék, amiért nagyon vonzóvá válik. Pontosan olyan, ebben a pillanatban, mint az összes többi srác, akik nem akarnak bunkónak tűnni.

- Kész a vacsora – szólal meg Karen.

A vacsora csendben telt, bár valószínűleg úgysem vettem volna, ha bárki is megszólít, mert még mindig az előző kép lebegett előttem. Lane, ahogy Dixi-vel játszik, ahogy mosolyogva vakarja a buksiját. Talán még sem az a srác, akinek mutatja magát? Mert abban a pillanatban biztos voltam benne, hogy két Lane van. Egy aranyos és egy arrogáns, már csak azt lenne jó tudni, hogy melyik az igazi énje.

2.Fejezet

 Az idegességtől verejtékes, remegő kezeimre pillantok. Szaporán veszem a levegőt, miközben a szívem olyan tempóban pumpálja vérem, ami egyáltalán nem egészséges. A pulzusom az egekben van, mivel még mindig nem azt a környezetet látom, ahol igazából vagyok, hanem az álombelit. Még most is annak az ijesztő, rozoga háznak az udvarán vagyok, ahol vérfagyasztó sikolyok törik meg a természet hangjait. Pár perccel ezelőtt még a madarak csicsergését és a szél lágy zenéjét lehetett hallani, de egy pillanat alatt szertefoszlott az a gyönyörű táj, egy sikoltásnak köszönhetően.

 A fejem vállaim közé engedem, majd behunyt szemekkel veszek mély levegőt, hogy minél hamarabb megnyugodhassak. Ki kell zárnom az előbb látott képeket a fejemből és örülni annak, hogy most nem történt semmi, ami nyomot hagyhatna bennem. Ha úgy vesszük ez akár egy rémálom is lehetett, ugyanis eddig még sosem ébredtem fel belőlük csak,miután mindent végignéztem. Tisztában vagyok vele, hogy nem kellene ennyire megijednem, de a többi álom után senki sem ítélhet el, mert frászt kapok, ha sikítást hallok, mert pontosan tudom, hogy mi jön a sikítás után... olyan dolgok, amiket képtelen lennék megtekinteni, de nincs választásom, kényszerítve vagyok rá. Kényszerítve vagyok, hogy átéljem és végignézzem, ahogy mások szenvednek.

 Fél óra múlva megkönnyebbülten sóhajtok fel. A rossz érzés, ami eddig a hatalmába kerített kezed enyhülni. Bár még mindig rémült vagyok, de már nem remegnek a kezeim és a szívem sem ver olyan hevesen. Az órára pillantok, ami az ágyal szembeni szekrényen van. 6:25. Remek. Ezek után képtelen lennék visszaaludni, pedig rám férne a pihenés. Az este hallgattam Wren tanácsára és úgy feküdtem le, hogy minden rendben lesz, bár egy kis részem rettegett, gondolom pont ezért történt ez. De senki sem várhatja el tőlem, hogy teljesen elhiggyem, mivel az nem én lennék. Sosem sikerült senkinek sem, ha azt mondta nekem minden rendben lesz. Elhittem neki, de egy apró részem tudta, hogy hazugság az egész. Anya is azt mondogatta nekem évekkel ezelőtt a gépen ülve, hogy ne aggódjak, mert jobb lesz nekünk, de nem így lett. Igaz, hogy történtek jó dolgok is és kicsit nyugodtabb életet kaptunk, de attól még nem lett minden szép, még mindig ott vannak azok a sötét rések, amiket sosem töltünk be fénnyel.

 Nedves takarom ledobva magamról helyezem lábaim a földre, majd túrok kicsit kócos hajamba. Nem szeretném felébreszteni a többieket, hiszen szombat van és ilyenkor senki sem kelne fel hajnalok hajnalán, hacsak nem lenne kötelező. Lassan nyitom ki az ajtóm, bár egy kis nyikorgást így is kiereszt, mire magamban felmordulok. Óvatosan lépkedek lefelé a lépcsőn, a sötétben tapogatózva. Sejthettem volna, hogy szükségem lesz majd a telefonom világítására, mivel ez számomra még egy ismeretlen ház, de késő bánat, biztosan nem megyek érte vissza. Valahogy csak eljutok a konyháig épségben.

 Szerencsére nem csapok semmilyen zajt, míg beérek a konyhába, ahol az ablakon keresztül halvány fény szűrődik be, aminek segítségével sikerül eljutnom a szekrényig és kivennem belőle egy poharat, majd megtöltenem hideg vízzel. Pultnak dőlve emelem ajkamhoz a poharat, majd kortyolok egyet a benne lévő frissítőből, ami elég hideg ahhoz, hogy lehűtsön.

 A házban uralkodó csendet az ajtó nyílása töri meg, mire megdermedek. Ki lehet az? Hiszen biztos vagyok benne, hogy a többiek még alszanak. Ugye nem egy rabló vagy ami még rosszabb egy gyilkos... Amilyen csendesen csak tudom leteszem a kezemben tartott poharat, majd kikapok egy kést a tartójából és az ajtó felé indulok, hogy elbújhassak mögötte. Életemben nem csináltam még ilyesmit, de bízom benne, ha az életem múlik rajta, akkor nem dermedek majd meg, hanem használni fogom a kezemben tartott éles pengét.

 A léptek egyre közelebbről jönnek, én pedig lélegzetem visszatartva várom, hogy megjelenjen a nem várt látogató. A szívem ismét gyorsan dobog, csak abban bízom, hogy nem eléggé ahhoz, hogy elárulja jelenlétem. Mozdulatlanul állok, mivel érezem, hogy ő is itt van, pont velem szemben, csak egy fal választ el tőle. Amint lenyomódik a kilincs és lassan kinyitódik az ajtó, ijedten ugrok elő, majd tartom az idegen felé késem. Kezeim remegnek, miközben tekintetem lassan az idegen arcára emelem, aki döbbenten bámul rám.

 Fiatal. Nem sokkal lehet idősebb nálam, ha egyáltalán az. Verejtékes arcán ott lapul a visszafojtott mosoly, amitől idegességemben a homlokom ráncolom. Mosoly? Továbbra is az arcát kémlelem, hogy felderíthessem mégis ki lehet ő és mi dolga itt. Sötét, nedves, göndör fürtök borítják tökéletes, enyhén borostás arcát, miközben szikrázó kék szemeivel, arra próbál rájönni, hogy mi a tervem a kezeim közt tartott késsel. Azt én is szeretném tudni. Tekintetem lejjebb vezetem és csak akkor veszem észre, hogy mellkasa hevesen emelkedik, majd süljed és... basszus. Edzőruha van rajta. Nagyra nyílt szemekkel bámulok vissza rá, amikor rájövök kivel állok szemben.

 - Istenem... - lehelem elejtve a kést, majd hátrébb lépve, miközben tenyerem a szívemre szorítom. Ez nem lehet igaz. Hát, ha eddig nem kedvelt, akkor kétlem, hogy ezek után a szíve csücske leszek, mert akit le akartam szúrni, az nem más, mint Lane. – Én... - kezdek bele, de fogalmam sincs mit mondhatnék neki. Bocsi, hogy majdnem leszúrtalak, nem akartam csak azt hittem, hogy rabló vagy? Hülyének nézne, bár kétlem, hogy ebben a pillanatban nem tekint annak.

 - Így sem fogadtak még – morogja, miközben beljebb jön a konyhába, majd megissza a vizem, mire karba font kézzel pillantok rá. Barom! – Talán nem a tied volt, betolakodó? – pillant rám. Betolakodó?

 - Betolakodó? Tudod azt hittem engem Adrianna-nak hívnak, nem pedig úgy, ahogy te neveztél – mordulok rá.

 - Számomra egy betolakodó vagy és az is maradsz – vonja meg a vállát. – Arra viszont nem gondoltam, hogy a betolakodó egy késsel fog rám várni, mintha valami betörő lennék a saját házamban. Nem hallottad, hogy kulccsal jöttem be? – vonja fel a szemöldökét. – De hát mit is várok tőled. Mint látod nem vagyok sem gyilkos, sem betörő vagy tudom is én minek gondoltál, csak Lane, akinek minden vágya a lehető legtávolabb lenni tőled, bár – gondolkodik el – talán elvinnélek egy körre és csak utána.

 Szemeim nagyra nyílnak kijelentésén, miközben az állam a padlót súrolja. Elvinne egy körre? Nehezebb lesz vele jóba lennem, mint gondoltam. Tudom, hogy szakítás után minden pasi egy pöcs, de ez azért már túlzás. Engem senki nem visz el semmilyen körre sem, főképpen nem ő.

 - Nem tartozok azok közé, akik elmennének veled egy körre – vágom hozzá dühösen. – Még akkor se tenném, ha az életem múlna rajta – adom a tudtára, majd viharzok ki a konyhából, de még a lépcső alján állva is hallom nevetését, ami ismét az egekbe szökteti a pulzusom, csak most nem az idegesség, hanem a düh miatt.

 Idegesen dobom le magam az ágyra, majd dőlök hátra. Képtelen vagyok felfogni azt, ami az előbb történt. Igazából nem is az zavar, hogy majdnem leszúrtam, sőt még az sem annyira, hogy betolakodónak hívott, mert részben az vagyok... hanem az, hogy lefeküdne velem. Lehet, hogy nem mondta ki konkrétan, de biztos vagyok benne, hogy ezt jelentette. Mi mást jelenthetett volna? Mindkét kezem a hajamba rejtem, majd a fejbőröm kezdem masszírozni, ezzel próbálva megszüntetni a fejem zúgását.

 Morogva kapok egy párna után és nyomom az arcomba, amint meghallom a víz csobogását, ami annyit jelent, hogy éppen zuhanyozik. Egy dologban viszont igaza van. Nem voltam elég figyelmes és a kulcsot meg sem hallottam, ezért hittem róla, hogy betörő, pedig csak a futásból tért haza. Legszívesebben elordítanám magam. Azt nem tudom, hogy miért, de úgy érzem, hogy a nap kezdete óta annyi feszültség gyűlt fel benne, hogy jót tennék vele magamnak.

 Fogalmam sincs, hogy reggel találkozok-e még vele vagy sem, de ha igen, akkor bízom benne, hogy nem is szól hozzám, mert gőzöm sincs, hogy reagálnék rá. Viszont azt szeretném, ha ebből Karen és Brian semmit sem tudna meg. Nem áll szándékomban magamra uszítani még ennél is jobban Lane-t.

 Nyögve ülök fel az ágyban, majd indulok el a még ki nem csomagolt bőröndöm felé, amiből kiveszem a szükséges dolgaim. Tegnap esti törölközőt a kezembe véve, amit még Karen adott, indulok el a fürdőszoba felé, ami remélem már üres. Könnyű sóhaj hagyja el a szám, amikor üresen találom. Természetesen, amint belépek el is fordítom a kulcsot az ajtóban, hogy senki se tudjon bejönni, míg én is itt vagyok.

 Gyorsan lekapom magamról a ruháim, majd beállok a zuhanyzóba és megengedem a vizet, ami Lane-nek köszönhetően egyből meleg. Nem húzom sokat az időt, mivel tisztában vagyok vele, hogy másnak is szüksége van még a fürdőszobára, így pár perc alatt végzek. Nedves hajam megigazítom az ujjaimmal, majd magam köré csavarom a málna illatú tiszta törölközőt és kilépek. Csak akkor jut eszembe, hogy jobb lett volna, ha hozok magammal ruhát is, amikor megpillantom azt a kék szempárt, ami szobája ajtajából engem figyel, jó alaposan. Szemeimet megforgatva rohanok el mellette, majd lépek be a szobába és dőlök az ajtónak.

 Jobb lesz, ha megszokod Ad, hogy már nem csak a tied a ház, mint otthon. Itt vigyáznod kell, hogy mennyit mutatsz magadból – motyogom magamban.

 Az ágyamra tett ruhákat a lehető leghamarabb magamra kapom, majd a tükör elé állok és megfésülöm a hajam. Enyhe sminket kenek magamra, majd a telefonom felkapva indulok le a lépcsőn, mivel már biztosan a többiek is felébredtek.

 Karen és Brian mosolyogva fogad a konyhában, éppen reggelit készítve. A Karen által sütött rántottának isteni illata van, így mosolyogva foglalok helyet majd várom, hogy tálaljanak. Az előttem lévő szék még mindig üres, így úgy gondolom, hogy ismét nem eszik velünk, aminek ebben a pillanatban nagyon örülök.

 - Hogy aludtál kedvesem? – helyez elém egy csésze forró teát Karen.

 - Köszönöm, jól – biccentek felé.

 - Elfelejtettem, hogy a teába nincs cukor, kérsz? Mi nélküle isszuk, néha még Lane-t is rá tudom venni, hogy ne tegye tele cukorral – mosolyog rám.

 - N-nem kérek – motyogom, mert az ajtóban megpillantom az említett.

 - Mintha valaki a nevem szólított volna – lép be. – Jó reggelt! – néz körbe, majd a szeme megállapodik rajtam és elindul a velem szembe lévő szék felé, ahová le is ül.

 - Mivel, ma te is velünk eszel, megismerheted Adrianna-t – mutat rám Brian, mire én zavartan felé biccentek, mert ha megszólalnék lehet nem az jönnek ki a számon, aminek kellene.

 - Mi már találkoztunk korábban is, apa – mosolyog gonoszul Lane. Ugye nem áll szándékában elmondani? Döbbenten nézek rá, próbálva arra kérni, hogy hallgasson, bár kétlem, hogy sikerrel járnék.

 - Valójában? Mikor? – pillant felénk Karen.

 - Le akart szúrni – nevet fel. – Azt hitte, hogy betörő vagyok és mikor a konyhába léptem egy késsel állt elém, bár kétlem, hogy eltalált volna, annyira remegtek a kezei.

 Az arcom azonnal pírbe borul. Mindhármuk tekintetét magamon érzem. Tudom, hogy meg kéne szólalnom, de mit mondjak?!

 - Én, én nem akartalak... – motyogom felé nézve. – Honnan tudhattam volna, hogy te vagy az? – kérdem halkan.

 - Dehogynem akartál – kacsint rám. Gúnyolódik velem és milyen jól szórakozik rajta.

 - Nem lehetne, hogy elfelejtjük ezt? – próbálok nyugodt maradni.

 - De, elfelejthetjük – dönti oldalra a fejét. – De az már nem fog olyan könnyen menni, hogy fél órával ezelőtt egy száll törölközőben sétáltál el előttem.

 Majdnem kiköpöm a számban lévő teát, amikor az agyam felfogja, hogy mit mondott. Szemeimet lesütve tanulmányozom a kezemben tartott csészét. Szégyellem magam, pedig semmi rosszat nem csináltam. Ez csak olyan helyzet volt, amiben nem tudhattam, hogy ő az, ahogy azt sem, hogy az ajtójából fog bámulni.

 - Lane! – szól rá az anyja.

 - Tessék? – fordul felé, mire Karen csak rosszállóan megrázza a fejét. – Semmi rosszat nem mondtam, sőt ezt még bóknak is vehetné – fordul vissza, majd tátogva folytatja – kis betolakodó.

 Mi a célja ezzel? Azt akarja elérni, hogy rosszul érezzem magam, meg akar alázni a családja szeme láttára? Sikerült neki, de nem fogok megfutamodni, átéltem már rosszabbat is, ez is sikerülni fog.

 A reggeli további része csendben zajlik le, bár magamon érzem Lane tekintetét, mégsem nézek fel. Nem akarom látni az önelégült vigyort az arcán, ahogy látja, a célja sikerrel járt. Nem adom meg neki azt az örömöt.

 - Nekem most mennem kell – áll fel az asztaltól. – Későn jövök, ne várjatok meg a vacsorával – adja a szülei tudtára, majd az ajtó felé lépked. – Sziasztok! – szól vissza, mielőtt kilépne. Mindketten megvárják, míg a fiúk kimegy, majd Karen megszólal.

 - Ne érezd magad rosszul – kér elnézést a fia helyett. – Lane nem ilyen csak most rossz passzban van.

 - Semmi baj – legyintek. – Nem vettem magamra – hazudom. Nem akarom, hogy a fiúkért érezzék magukat rosszul, így mosolyogva nézek rájuk, amit ők is viszonoznak. – Köszönöm a reggelit, de nekem még ki kell pakolnom és felhívnom valakit – állok fel.

 - Rendben kedvesem! – biccent Karen. – Ha segítségre van szükséged, csak kiálts és már repülök is – mosolyogva bólintok, majd indulok el felfelé.

 A szobába érve egyből az ajtónak dőlök. Minden egyes reggel ilyen lesz, mint a mostani? Lane, engem fog használni, hogy szórakoztassa magát úgy, hogy engem megaláz a szülei előtt? Gyerekes lenne tőle, de mit is várok, hiszen az összes fiú gyerekesen viselkedik. Valószínűleg, amíg itt vagyok sosem mosom le magamról, hogy le akartam szúrni. Szinte biztos vagyok benne, hogy már nem csak a szülei tudnak róla, hanem a barátainak is elújságolta, akik minden bizonnyal rajtam fognak röhögni hétfő reggel, amikor megpillantanak.

 Arra számítottam, hogy csak egy problémám lesz, ami nem hagy majd nyugodni ezen a helyen és azok az éjszakák lesznek, de mekkorát tévedtem. Az elmúlt órákban még csak eszembe sem jutott. A gondolataimat természetesen nem más, mint Lane terelte el róluk. Azt mondják, minden rosszban van valami jó. Vajon igaz a mondás? Abban is van valami jó, hogy Lane így viselkedik velem? Talán az lenne benne az, hogy eltereli a gondolataim? De igazából nem is ez a nagy kérdés, hanem az, hogy bírni fogom-e a megaláztatást, ami rám vár majd? El fogom tudni viselni, ahogy velem bánik majd vagy egy szép nap elszakad a cérna és kiborulok? Bízom benne, hogy nem fog megtörténni, hogy leszek olyan erős, hogy ne adjam meg neki azt az örömöt...

 A bőröndöm elé sétálok, majd kiveszek belőle néhány apróságot, amit az asztalra helyezek. Semmi kedvem ebben a pillanatban a csomagoláshoz, így csak a szükséges holmikat veszem ki belőle és a laptopomat, amivel ledőlök az ágyra.

 Míg arra várok, hogy betöltődjön azon jár az agyam, hány óra lehet otthon? Sosem voltam jó földrajzból, így bízom benne, ha két óra múlva, ha felhívom Wren-t az nem lesz túl korai. Beszélni szeretnék vele, hogy ne érezem azt, hogy megszegtem az ígéretem. Bár semmit sem fogok neki mondani az álmomról, mivel ez nem is volt annyira szörnyű és elviselhetetlen, mint szokott, de azt muszáj megemlítenem neki, hogy mi a helyzet Lane-nel. Valakinek el kell mondanom és biztos nem anya lesz az illető, így már csak Wren marad.

 Amint betöltődik a böngésző, első dolgom rákeresni Nancy-re. Erre otthon is sokszor gondoltam, de mindig elvetettem az ötletet. Nem tudtam mit is mondhatnék neki, ahogy most sem. Bár ott kevesebb esélye volt, hogy valaha találkozom vele, mint itt, így muszáj erőt vennem magamon és megnéznem mi történt vele az elmúlt években. A facebook profilját egyből meg is találom, majd kíváncsian kattintok rá. Mosolyogva pillantok a képernyőmön mosolygó lányra, aki nagyon hasonlít arra a Nancy-re, akit én ismerek, viszont van benne valami, ami más lett, amitől alacsonyabbnak érzem magam mellette. Talán a kisugárzása. Én átlagos lány maradtam, aki elvegyül a tömegben, de ő biztosan ennek az ellentéte. Csillogó szőke hajával, hatalmas kék szemeivel és jól észrevehető domborulataival, szinte biztos vagyok benne, hogy minden szemet magára von. Nem csak a fiúkét, hanem a lányokét is. Valamiért úgy érzem, hogy ez a belső énjére is hatott. Képtelen lennék elképzelni, mint azt a visszahúzódó, félénk kislányt, akit én ismertem. Vadnak, magabiztosnak és akaratosnak néz ki a képeken. Ahogy a fényképek közt görgetek, feltűnik egy ismerős arc, mire a homlokom ráncba szalad, majd halkan fel is nevetek. Tényleg azt hittem, hogy nem ismerik egymást?! Az olyan lányok, mint Nancy még szép, hogy minden-lány-álma pasija mellett kötnek ki. Lane olyan srác, akinek a lányok felkínálják magukat, ebben biztos vagyok, mert az otthoni fiúknál, akik kicsit is hasonlítanak Lane-re ez történik. Ezért a döbbenet, ami kiült az arcomra közös fotójuk láttán, már el is tűnt. Bár ezen a képen nem úgy néznek ki, mintha együtt lennének, de meg mernék rá esküdni, hogy nem csak barátság van köztük, inkább mondanám, hogy barátság extrákkal.

 Mielőtt egy kicsit jobban is belegondolnák a helyzetbe, hangos csipogás töri meg a szobában uralkodó csendet. A képernyőn Wren képe kezd pislákolni, én meg azonnal a zöld gombra húzom az egeret, majd mosolyogva köszöntöm barátom.

 - Csak miattad keltem fel ilyen korán – ásít a kamerába. – Még ébresztő sem kellett, elég volt a tudat, hogy hol vagy és máris felébredtem. Szóval mesélj mi történt az elmúlt 15 órában?

 - Hát – gondolkodom el. – Az utazás nem ment zökkenőmentesen, mert kevés kellett, hogy eluralkodjon rajtam a pánik, de megnyugodtam. Aztán a találkozás az jó volt, nagyon kedvesek. Kicsi úgy érzem magam köztük, mintha tiszta kamaszok között lennék, nem pedig két felnőtt venne körül. Szóval minden tökéletes.

 - Tökéletes? – vonja fel a szemöldökét. – Éjszaka mi volt?

 - Semmi – motyogom. – Elkezdődött valami, de nem fejeződött be, szóval semmi, ne aggódj ez biztosan csak egy rémálom volt, te is tudod, hogy azokból nem lehet felébredni.

 - Rendben – sóhajt fel – de ígérd meg, hogy elmondod, ha történt valami – néz a szemembe, mire aprót bólintok. – Miért érzem azt, hogy valamit még titkolsz? – vigyorog el gonoszul.

 - Mit titkolnék? – vágok ártatlan képet.

 - Tudod, van egy személy, akiről még egy szót sem szóltál – dönti oldalra a fejét. – Mi a helyzet Lane-nel?

 - Ah – nyögök fel. – Volt már jobb találkozóm is és jöttem már ki jobban is emberekkel – adom a tudtára. – Rosszabb, mint gondoltam és valószínűleg azon lesz, hogy kikészítsen, de nem baj és tudod miért nem? – mire megrázza a fejét. – Legalább eltereli a figyelmem más dolgokról. Reggel, vagyis inkább hajnalban nagyon jól ment neki.

 - Hogy találkoztál vele, erre nagyon kíváncsi lettem, hogy miért jöttél hirtelen ennyire zavarba – nevet fel.

 - Egyáltalán nem vicces – morgom. – Hát az úgy volt, hogy majdnem leszúrtam... - motyogom, mire hangosan felnevet, én pedig egyből lejjebb veszem a hangerőt, mielőtt bárki meghallaná. – Ne röhögj már – kérlelem durcásan. – Nem volt vicces – nyújtom rá a nyelvem. – Azt hittem, hogy betörő. Honnan kellett volna gondolnom, hogy hajnali fél hétkor, méghozzá szombaton ő futni jár? – vonom meg a vállam sértődötten.

 - Sajnálom, Ad, de ettől viccesebbet már rég hallottam tőled – köszörüli meg a torkát. – És mi történt utána? – faggat tovább.

 - Semmi, éppenséggel megtudtam, hogy betolakodtam a világába és szeretne minél távolabb lenni tőlem, bár... - de itt elhallgatok. Eszem ágában sincs kimondani, amit mondott. Már így is viccesnek tartja ezt az egészet, pedig nem az, mit mondana akkor, ha felhoznám, hogy szívesen elvinne egy rohadt körre?

 - Bár? – vonja fel a szemöldökét. – Gyerünk Ad, úgysem hagylak békén, míg ki nem nyögöd nagyon jól tudod – vigyorog rám.

 - Szóval – motyogom. – Hát, azt mondhat, hogy... hogy szívesen ágyba vinne előbb, csak nem ezekkel a szavakkal – hadarom el, mire Wren szemei nagyra nyílnak.

 - Látnom kell ezt a fickót – dörzsöli meg az állát. – Még sosem láttam volna, hogy valaki ennyire felhúz, de ahogy róla beszélsz, a szemed csillog a dühtől. Jó hatással van rád.

 - Jó hatással? – esik le az állam. – Jó hatással? Komolyan, Wren? Már miért lenne?

 - Senki sem húzott fel eddig ennyire, mint ő – vonja meg a vállát mosolyogva. – És igazad van abban, hogy neki talán sikerül elterelnie a figyeled, hogy hol is vagy és mik történtek ott veled. Ez jó, nem igaz?

 Miért van az, hogy neki mindig igaza van? Egy részem nagyon is örül, hogy legalább valami eltereli a figyelmem, viszont a másik egyáltalán nem repes tőle, hogy egy barom éppen próbálja kikészíteni az idegeim, pedig még csak most találkoztunk.

 Próbáltam más irányba terelni a beszélgetést, mert semmi kedvem sem volt Lane-ről beszélni, főképpen nem úgy, hogy ki tudja ki hallja meg. Lényegtelen dolgokról folytattuk tovább a beszélgetést, ami kicsit megnyugtatott. Megígértette velem, hogy hétfőn miután hazajöttem a suliból és elrendeztem a dolgaim várni fog rám anyánál, hogy elmondhassam nekik milyen volt az első napom.

 - Ne felejts el a képet, Ad – kacsint rám, mire én dühös pillantással búcsúzom el tőle.

 Egyáltalán nem egyeztem bele, hogy képet küldök neki, bár ő nagyon szeretné, de mivel én makacs vagyok azért sem küldök neki. Keressen utána, ha annyira látni akarja. Sóhajtva rakom le magam mellé a gépet, majd állok fel és indulok le, mivel az előbb szóltak, hogy kész az ebéd.

***

 A szombat további része csendben telt. A legtöbb időt a szobámban töltöttem, mert nem igazán volt kedvem a suliról beszélni, meg átlagos dolgokról, amit Karenék észre is vettek, de nem tették szóvá, szerencsémre. Lane, nem jelent meg a vacsoránál, ahogy mondta, bár mielőtt elaludtam volna, hallottam az érkezését. Az éjszakám nyugodtan telt, amin reggel meg is lepődtem, de örültem neki, hogy végre sikerült kialudnom magam. A vasárnap nagy részét pakolással töltöttem, amiben Karen is segített, pedig biztosítottam róla, hogy egyedül is menni fog. Valamiért úgy éreztem, amikor belépett a szobába fájdalom suhant át az arcán, bár lehet, hogy csak képzeltem az egészet. Nem lepődnék meg rajta azok után, hogy aznap reggel, mintha mosolyt láttam volna Lane arcán, amikor észrevett. Ami biztosan nem történt meg, csak képzeltem. A vacsorát kihagytam, azzal az indokkal, hogy kimerített az egész napos pakolás és szeretnék korán lefeküdni, mivel következő nap már kezdődik a tanítás számomra is.

 Hétfő reggel ismét verejtékezve ébredek. Sajnálatos módon itt már nem ébredtem fel, ami azt jelenti, hogy ez nem egy szimpla rémálom volt, amitől a hideg is kiráz. A hajamba túrok, miközben próbálom csillapítani heves szívverésem. Most nincs annyi időm, mint két nappal ezelőtt, mivel alig egy órám van elkészülni. Kicsit remegő lábaim a földre helyezem, majd erőt véve magamon, indulok el a szekrényhez és veszek ki belőle egy szürke testhez simuló nadrágot és fekete toppot. Nem szeretnék kiöltözni, hiszen semmi értelme. Akiknek nem tetszett a cserediákprogram azoknak akkor sem fog, ha kiöltözök. Pizsamában lépek ki a szobámból és indulok el a fürdő felé, ahonnan Lane lép ki mogorva tekintettel.

 - Szia – suttogom alig hallhatóan, mire rám morog majd a szobájába viharzik.

 Mi baja van? – teszem fel magamban a kérdést. Most biztos vagyok benne, hogy semmit sem csináltam. Ha pedig bal lábban kelt fel, az nem az én problémám, ne rajtam vezesse le a feszültséget.

 A fürdőbe lépve, gyorsan elvégzem reggeli teendőimet, majd visszasietek a szobámba és magamra zárom az ajtót. Tudom, hogy ide úgysem jönne be, de fő a biztonság nem? Kibújok alvóruhámból majd magamra kapom a kikészített darabokat. Lábam fekete tornacsukámba bújtatom, majd a tükör elé állok és megnézem magam. Már csak egy két apróság maradt hátra és készen is vagyok. Enyhe sminket kenek fel, amikor pedig ez kész van megfésülöm a hajam. Meg vagyok magammal elégedve, így bólintva jelzem magamnak, hogy indulhat az első nap, ám eszembe jut, hogy valami még hiányzik rólam. A nyakamhoz kapok és feltűnik, hogy nincs ott láncom, amit anyától kaptam. Az éjjeliszekrényen találom meg, így magamra akasztom.

 Körülnézek a szobámba, felkapom az este kikészített táskám, majd telefonom a zsebembe csúsztatva indulok le. Már a folyosóról zajokat hallok, így mosolyogva lépek be a konyhába, ahol már mindenki felöltözve fogad. Karen és Brian arcán mosoly ül, míg fiúk mogorván bámul rám, amitől ráncba szalad a homlokom.

 - Ne is foglalkozz vele – legyint Brian – nekünk sem akarja elmondani mi baja.

 - Mert nem rátok tartozik – csattan fel, idegesen. – És ne beszéljetek úgy, mintha itt sem lennék – pattan fel, majd viharzik el mellettem, de valami megcsapja a fülem, amit valószínűleg nekem szánt. – Beszélnem kell veled!

 - Mindenkinek kezdődhet rosszul a napja – vonom meg a vállam, miközben elveszem a felém tartott csészét. – Ugye nem baj, ha én a reggelit inkább csak a suliban fogyasztom el? Ilyen korán még nem tudok enni és kicsit izgulok is, ami szintén nem segít.

 - Persze kedvesem – bólint Karen, majd csomagolni kezd. – Különben – fordul felém – beszéltünk Lane-nel és elvisz téged – mosolyog rám lágyan, amitől én nyelek egyet.

 - Köszönöm – motyogom. Bár ebben a pillanatban szeretnék a lehető legtávolabb lenni tőle, mivel úgy érzem rám dühös, pedig én nem emlékszem, hogy megérdemeltem volna. Minden bizonnyal az úton kiderül, hogy mi baja.

 Kintről dudálás üti meg a fülünket, így gyorsan elbúcsúzom tőlük, majd táskám felkapva lépek ki az ajtón. A ház előtt már ott vár rám a fekete BMW, amin igazság szerint meg sem lepődtem. Egy ilyen fiúnak, mint ő biztos voltam benne, hogy ilyen kocsija van. Gyorsan megkerülöm, majd hatalmas gombóccal a torkomban ülök be mellé.

 Ujjaival idegesen dobol a kormányon, majd felém pillant és a biztonsági övre bök, amit el is felejtettem, így gyorsan becsatolom magam és próbálom nem mutatni mennyire feszült vagyok ettől a helyzettől. Úgy bámul rám kék szemeivel, mintha megöltem volna számára egy kedves személyt, amitől én is ideges leszek, pedig már a suli is a frászt hozza rám, nincs szükségem még erre is.

 - Elárulnád, hogy mit tettem? – kérdem halkan, mire sebességbe teszi a járművet, majd csikorgó kerekekkel elindul. Egyre gyorsabban hajt a megengedettnél, mire zavartan nézek rá. Barna fürtjei össze-vissza ölelik körbe ideges arcát, mintha valaki széttúrta volna. Szemei alatt enyhe karikák látszódnak, ami arra utál, hogy nem aludt valami jól az éjjel, de még mindig nem értem, hogy miért bánik így velem... - Lassíts vagy kiszállok – nyelek egyet. – Kérlek...

 Mintha meghallaná a kérésem, a lámpánál lassít. Valamiért úgy érzem, hogy nem a szokásos úton jövünk, mivel körülöttünk még mindig házak sorakoznak. Miért megyünk a hosszabb úton? Felém fordul, majd a szemeimbe néz.

 - Mi bajod van neked? – kérdi mély hangján, mire én felvonom a szemöldököm. – Ne nézz hülyének – morogja. – Komolyan, mi bajod van? Dilis vagy? Elfelejtetted bevenni a bogyóidat?

 Szemeim egyre nagyobbra nyílnak kérdései hallatán. Már biztos vagyok benne, hogy tettem valamit, ami neki nem tetszik, de örülnék, ha elárulná, hogy mi volt az. Hogy ne vegye észre remegő kezeim, körmeim a tenyerembe vájom, majd lepillantok rájuk, mivel képtelen vagyok tovább nézni, ahogy engem bámul.

 - Miért ébredek fel szinte minden egyes éjjel a sikoltozásodra? – teszi fel végre azt a kérdést, amiből megértem, hogy mi baja.

 Megdermedek ültemben. Miért ébredek fel szinte minden egyes éjjel a sikoltozásodra? Folyamatosan újra lejátszódik a fejembe kérdése. De én miért nem emlékszem erre és a többiek, miért nem mondanak semmit? Érzem, ahogy a pulzusom egyre feljebb szökik, ahogy azt is, hogy könnyek égetik a szemeim. Mit mondjak neki? A francba! Nagyon gyorsan össze kell magam szednem, mert ha összeomlok a szeme láttára már nem fogok semmit sem tudni kitalálni mentségemre.

 - Elárulnád végre? – mordul fel.

 - Sajnálom – lehelem, bár nem vagyok benne biztos, hogy elég hangosan ahhoz, hogy meg is értse. – Én...

 - Igen, te...? – vonja fel a szemöldökét. – Miért van az, hogy felébredek a sikolyaidra, majd abbahagyod és úgy alszol tovább, mintha nem is lettek volna? Szerinted vagyok olyan hülye, hogy szombat hajnalban felkelek futni? – von kérdőre. – Eszem ágába sem jutott, de felébresztettél és nem tudtam visszaaludni, szóval áruld el nekem, mi bajod van?

 Amilyen gyorsan csak tudom kicsatolom magam, majd kiugrok a kocsiból. Mit sem törődve az utánam való kiabálásával rohanok tovább. A szívem hevesen verdes a mellkasomban, a fejem úgy zúg, mintha egy tepsi találkozott volna vele. Éreztem, hogy egyszer ez a nap is el fog majd jönni, de sosem gondoltam volna, hogy ilyen hamar és ilyen felkészületlenül ér majd. Semmi sem jutott az eszembe, így a B tervet választottam. A menekülést. Tudom, hogy ezzel semmit sem oldottam meg, de muszáj volt megtennem, hogy legalább egy kis időt szerezzek egy sztori kitalálására. Hallom, ahogy egy kocsi elhalad mellettem, szinte biztos vagyok benne, hogy ő az, de nem nézek fel. A sarokra érve, befordulok és szerencsémre, vagy inkább szerencsétlenségemre megpillantom az East Hartfordot. Ha már eddig ilyen rosszul indul a napom, akkor mi lesz velem ebben a suliban, ahol senkit sem ismerek? Ilyen állapotban, élve felfalnak majd. El kell bújnom, amíg még van rá időm és összeszednem magam, becsengetésig.

 Lépteimet meggyorsítva kerülöm meg az iskolát, elrohanva néhány kíváncsi tekintet elől, majd dőlök neki a falnak és veszek néhány mély lélegzetet. Tenyerem a térdemre helyezem, majd behunyt szemekkel nyugtatgatom magam. Semmi rossz nem történt. Ettől lehetne sokkal rosszabb is. Innen még ki tudom magam húzni. Biztos vagyok benne, hogy hinne nekem, ha azt mondanám, hogy rémálmom volt és később nem emlékszem rájuk. Igaz ezzel egy újabb lehetőséget adnék neki a cikizésre, de inkább azt viselem el, mit azt, hogy egyszer rájön az igazságra. Ezt kell neki mondanom és akkor talán leszáll erről a témáról.

 Gyerünk Ad, mosolyogj és vonulj ki a kíváncsi tekintetek elé! Tény úgy, mintha minden rendben lenne és akkor senki sem veszi majd észre, hogy ez nincs így!

1.Fejezet

Zihálva esek be az ajtón. Már órák óta kint szaladok, de még mindig nem érzem úgy, hogy elég volt, viszont a testem nem bírja tovább. Számomra mindig a futás volt a menekvés, ha valamit el akartam felejteni, vagy a gondok elől akartam menekülni, akkor ezt tettem. Addig rohantam, míg teljesen ki nem fáradtam, míg egy másodpercnyi gondolkozás is fájdalmat okozott. De ez most nem vált be, pedig kétszer annyit tettem meg, mint általában szoktam. A gépem hamarosan indul és ezt az információt nem tudom kitörölni az agyamból, bármennyire is próbálom. Hiszen órák múlva már ott leszek, hogy lennék képes erről megfeledkezni. A tenyereim az asztalra helyezem, ami a kanapé mögött van, miközben fejem lehajtva próbálok levegőhöz jutni. Ha anya itthon lenne, biztosan kiakadna. Tudja, hogy számomra mennyire sokat jelent, de sosem szerette, amikor úgy jövök vissza, hogy alig bírok megállni a lábamon.

Zsibbadt testem a kanapéra helyezem és szemeimet behunyva lélegzek mélyeket, hogy oxigént juttassak a tüdőmbe. Érzem, hogy minden másodperc elteltével kezdem visszanyerni az erőm, ami boldogsággal tölt el, mert nem szeretek tehetetlen lenni. A pihenésem telefonom hangos pittyegése zavarja meg, mire egyből utána nyúlok és a képernyőre pillantok.

- Wren – sóhajtok fel kimerülten. – Ugye nem akarod megint előröl kezdeni, hogy legyek óvatos?

- Miért ilyen a hangod? – kérdi azonnal. – Ó, hát persze – szinte biztos vagyok benne, hogy a szemét forgatja ebben a pillanatban, így grimaszt vágva ülök vissza a kanapéra. – Addig futottál, míg majdnem össze is estél, igazam van?

- Tudod, hogy segít – hunyom be szemeim. – Tisztában vagyok vele, hogy utálod mikor ezt csinálom és hidd el senki sincs odáig ezért, de nekem segít. Csak most... hát most nem igazán jött be.

- Ad, te is tudod, hogy most nem elég egy kis futás, hogy megnyugodj és kikapcsolj pár órára – közli velem szomorúan, miközben hallom, hogy valamit az asztalára ejt. – Sokkal több kéne, hogy megnyugodj, de értelmetlen, mert úgyis visszajönne és ezt te is tudod, inkább próbáld meg elfogadni, hogy nem tudsz rajta változtatni.

- Mert az olyan könnyű – morgom. – Szerinted nem próbáltam, már három napja azon vagyok, de nem sikerül. Hogy tudnék beletörődni, hogy oda megyek, ahonnan mindig menekülni akartam? Fogalmam sincs, hogy mi fog rám várni. Igen, meglehet, hogy nem lesz semmi, ahogy te is mondtad, de mi van, ha rosszabb lesz? Mit tegyek, ha már attól is rosszabb lesz, mint volt?

- Nem lesz rosszabb, oké? – fújja ki a levegőt. – Ne gondolj erre, mert erről már beszéltünk. Ha folyamatosan a rosszra gondolsz, akkor magadhoz vonzod és beteljesedik, viszont, ha azt mondogatod, hogy minden rendben lesz és kibírod, akkor így lesz, bízz bennem.

- Lenne értelme vitatkozni veled? – túrok a hajamba. – Hiszen mindig te nyersz, akkor miért próbáljalak meggyőzni, hogy ez nem ilyen egyszerű.

- Igazad van. Különben pedig, egyszerű, csak te komplikálod mindig túl. Nekem most mennem kéne, mert az előbb jött meg a húgom, de még mindig áll, hogy kiviszlek a reptérre, ne is próbálj meg lebeszélni róla.

- Rendben, üdvözlöm a húgod, sajnálom, hogy én már nem találkozhatok vele, de majd máskor. Öleld meg helyettem is...

- Átadom neki – hallom a hangján, ahogy mosolyog, miközben a háttérben ajtócsapódásra figyelek fel. - Hamarosan találkozunk – búcsúzom el tőle, majd bontom a vonalat.

Néha annyira lazán áll a dolgokhoz, hogy azt gondolom nem árultam el neki mindent. Nem mondtam el milyen szörnyűségek történtek ott velem és néha itt is, pedig mindent tud. Ő maga is tudja, hogy nem ilyen egyszerű, viszont számára könnyebb így állni a dolgokhoz, mint belegondolni, hogy rosszabb is lehet. Ezt szeretem benne annyira, mert néha sikerül engem is megnyugtatnia vele, bár nem teljesen, de képes vagyok belegondolni, hogy talán igaza van és nem lesz olyan rossz, mint évekkel ezelőtt. Bár ennek a lehetősége egy a millióhoz. Miért változott volna meg az a hely az évek során? Miért lenne jobb, mint volt? Semmi értelme. Ha valami rossz volt az idő múlásával csak rosszabb lesz, nem pedig jobb, vagyis én mindig így gondoltam.

Anya érkezéséig még van másfél órám, így nehéz léptekkel indulok el a szobám felé. Az ajtót belökve magam előtt lépek a szekrényemhez, majd veszek ki belőle tiszta ruhát és indulok el a velük fürdőbe. Semmire sem vágyom jobban, mint egy hosszú zuhanyzásra, amivel elérhetem, hogy anya semmit se vegyen észre a kifullasztó futásomból. A testemen csorgadozó meleg víz megnyugtat, eléri, hogy egy percig elhiggyem minden rendben lesz, de persze minden csoda, amilyen könnyen jön, olyan hamar távozik is. Amint testem a törölközőbe csavarom, ismét zúgni kezd a fejem és eluralkodik rajtam a kitörni készülő pánik. A tükör elé állok, majd letörlöm az üvegről a párát és szembenézek magammal.

- Ki fogod bírni! – szólalok meg halkan. – Nem adhatod fel a küzdelmet, nem mutathatod magad gyengének, mikor mindenki erősnek hisz. Fenn kell tartani a látszatot és ez csak úgy sikerülhet, ha nem a rossz oldalát nézed a dolgoknak. Ezt akartam! Nem hiába jelentkeztem cserediáknak, amikor lehetőségem volt rá, hanem, mert tényleg részt akartam rajta venni. Most megtehetem, szóval mosolyogni fogok és senki sem fogja tudni, hogy valami baj van.

Ha valaki látna, biztosan azt mondaná, hogy dilis vagyok. De most őszintén hány ember beszél a saját tükörképéhez? Szerintem nem sokan, így nem is lenne meglepő. Mély levegőt véve zárom ki a gondolataim, ahogy mindig is szoktam, ha már képtelen vagyok velük megbirkózni és kezdem el fésülni vizes fürtjeim. Testem belebújtatom a kikészített ruhákba, majd alaposan végignézek magamon és kilépek a szobámba, ahol már a becsomagolt két bőröndöm vár.

- Kicsim, megjöttem! – hallom meg anya hangját. – Nick hamarabb elengedett, hogy még biztosan itthon találjalak – teszi hozzá, miközben én lefelé haladok a lépcsőkön.

- Ez kedves tőle – lépek elé, majd ölelem meg. – De tudod, hogy addig úgysem mentem volna el, míg még egyszer utoljára nem ölelhetlek meg – mosolygok rá. – Megleszek ott, ne aggódj. Lehet, hogy nem tűnök annyira boldognak, mint a jelentkezéskor, de én akartam ezt. Cserediák akartam lenni és most az is vagyok! Nem azt fogom nézni, hová kell utaznom, hanem, hogy sikerült, szóval ne aggódj. Oké?

- Jaj, kicsikém – néz le rám szomorúan. – Mindketten tudjuk, hogy nem lesz neked könnyű ott, de hiszek neked. Tudom, hogy képes vagy rá, hiszen erős vagy. Nem fog összetörni téged az a város, csak ígérj meg nekem valamit, rendben?

- Persze, anya – bólintok rá azonnal.

- Találkozz vele és beszéljetek, még akkor is, ha nehéz. Szeret téged és ezt nem szabad elfelejtened. Ne engedd, hogy az emlékek és az utolsó ott töltött napok miatt elmulaszd a találkozást, mert mindketten tudjuk, hogy megbánnád...

- Ez nem olyan könnyű – motyogom – de nem terveztem úgy eljönni, hogy legalább egyszer nem néztem volna be hozzá. Tisztában vagyok vele, hogy miket fog mondani, de nem érdekel. Én ismerem, te is ismered és mindketten tudjuk, hogy nem fog megváltozni még ha meg is ígéri, mert az ő szavában nem lehet hinni – suttogom.

- Meglátod, hogy jó lesz – simít végig a hajamon. – De most ne erről beszéljünk, hiszen hat hónapig nem láthatlak majd, szóval most jön az a rész, amikor leszögezek néhány szabályt – nevet fel.

Anya sosem szokott szabályokat betartatni velem, hiszen tudja, hogy nem csinálok semmi butaságot, de tisztában vagyok, hogy ez más helyzet. Nem leszek itthon, szinte mind új lesz, annak ellenére, hogy már laktam ott. Abban a városban, pedig szükségem van ezekre a szabályokra.

- Ha találkozol ott valakivel, akihez kicsit közelebb kerülsz azt nem bánom, viszont gondolj a következményekre. Ne feledd, hogy még fiatal vagyok nagymamának lenni – nevet fel, mint mindig, amikor ezt hallom tőle. – Érezd jól magad, de sose feledd, hogy te döntöd el, hogy mibe szeretnél és mibe nem szeretnél belemenni, nem pedig más. És légy kedves a családhoz, akihez mész.

- Ezek buta szabályok, hiszen pontosan tudod, hogy nem ilyen lány vagyok. Nem ugrok fejest az ilyen dolgokba. Lehet, hogy másba igen, de a pasiknál mindig mindent átgondolok, mielőtt bármihez is kezdenék – nyugtatom meg. – Nem lesz semmi bajom és hidd el, én sem szeretnék még anya lenni, szóval ezért sem kell aggódnod. Szinte mindig elmondod nekem ezeket a dolgokat, pedig tudod, hogy nem tennék semmit, ami ekkora felelősséggel járna... A családnak pedig nagyon hálás vagyok, szóval természetes, hogy kedves leszek velük. Minden taggal az leszek majd és bízom benne, hogy ők is azok lesznek velem.

- Most a gyerek miatt mondod? – kérdi felvont szemöldökkel.

- Hát, mondhatjuk így is. Nem igazán örül az érkezésemnek vagyis ezt hallottam a háttérből, amikor Karen-nel beszéltem. De nem érdekel, nem fogom engedni senkinek sem, hogy kihozzon a sodromból. Én kedves leszek vele és ezen az sem fog változtatni, ha ő nem lesz az velem – vonom meg a vállam.

Mivel még volt egy kis időnk, mielőtt anyának vissza kellett mennie dolgozni tovább beszélgettünk. Próbálta eltitkolni, hogy mennyire aggódik értem és milyen szomorú, hogy hosszú ideig nem fog látni, de én ismerem őt, így nem sikerült neki.

- Vigyáz magadra – ölel meg könnyes szemekkel. – Nem kérem, hogy minden nap hívj fel, de amikor van egy kis időd, akkor tedd meg, hogy tudjam minden rendben veled – kérlel.

- Nyugi anya, hívni foglak, de ezt te is megteheted. Akár skype-olhatnánk is, ha megkéred Wren-t, hogy segítsen neked – nyomok egy puszit az arcára. – De most mennem kell. Szeretlek! – mosolygok rá, majd fordulok meg, mert tisztában vagyok vele, hogyha ő elsírná magát a szemem láttára én is sírva fakadnék és annak nincs itt az ideje.

A csomagjaim már hátul vannak, így nekem csak be kell ülnöm Wren mellé és egy utolsó pillantást vetni a házunkra, hogy ne feledkezzek meg róla, abban a hat hónapban, ami USA másik felén fogok tölteni. Sóhajtva kötöm be magam és dőlök hátra az ülésen. Magamon érzem Wren aggódó tekintetét, de nagyon hálás vagyok, amiért nem kérdi meg, hogy érzem magam vagy minden rendben van-e, hiszen pontosan tudja rá a választ.

- Sosem szerettem volna ilyet kérni tőled – töröm meg a csendet – de most úgy érzem, hogy jobban érezném magam, ha tudnám, hogy valaki vigyázz rá.

- Ad, ha arról van szó, hogy néha látogassam megy anyukád, ezt nem is kell tőlem kérned, hiszen tudod, hogy imádjuk egymást – vigyorog rám az egyik lámpánál.

- Néha azt érzem, hogy anya elveszi tőlem a legjobb barátom – morgom az orrom alatt, mire Wren felnevet. – Kösz, hogy vigyázol rá, míg nem leszek itt – fújom ki a levegőt.

- Minden rendben lesz, ne aggódj – indul el újból. – Tőled is szeretnék kérni valamit. Ígérd meg nekem, hogyha gond van, akkor nem zárod magadba, mert te is tudod, hogy mi lesz belőle, hanem felhívsz és elmondod nekem, rendben?

- Rendben – bólintok rá, bár nem vagyok benne teljesen biztos, hogy ebben a pillanatban, nem-e hazudtam neki. Igaz, felhívnám, de nem biztos, hogy az első percbe, amint megtörtént, hanem mikor már úgy érzem, hogy nem bírom tovább. Ezt itthon is sokszor csináltam és még ebben a pillanatban is emlékszem, hogy mennyire dühös volt, amikor rájött, hogy nem előtte lévő nap történt, amit meséltem neki.

- Látom rajtad, hogy halálra vagy rémülve, de nem kell, oké? – sóhajt fel, amint megállt a reptéren. – Erős vagy és ki fogod bírni ezt a fél évet. Meglátod hamar elrepül és mire kettőt pislogsz már itthon is vagy.

- Inkább ne mondj ilyeneket, mert még beleélem magam és utána csalódni fogok, hogy nem sikerült – kuncogok fel, hogy oldjam a bennem lévő feszültséget. – Most szépen kiszállunk és te megölelsz, majd felszállok arra a gépre és hat hónap múlva, pedig ugyanitt fogsz rám várni. Nem búcsúzkodunk vagy valami csak megölelsz és én lelépek.

- Mint mindig – nyitja ki az ajtóját, majd jön át az én oldalamra és magához ölel, amint kiszállok. – De azért azt mondhatom, hogy hiányozni fogsz? – mire szorosabban ölelem.

- Te is hiányozni fogsz nekem – suttogom végül, megszegve a saját szokásom.

A kocsijából kiveszi a csomagjaim, majd mindkettőt megfogva indulok el előre, de mielőtt még belépnék az ajtón hátra pillantok a vállam fölött. A kocsi oldalának dőlve mosolyog rám, amit én viszonzok, majd bevetem magam a várakozó emberek közé.

***

A felszállás elején még féltem, remegtek a kezeim, de a mellettem ülő kedves néni próbált megnyugtatni, hogy nincs mitől tartanom. Ő nem tudhatta, hogy nekem nem is a repüléssel van problémám, hanem azzal, ami akkor fog várni, amikor ez a gép leszáll, Hartford-ban. Az út további részét becsukott szemekkel tettem meg.

- Megérkeztünk kedvesem – érinti meg a karom egy mosolygó légiutaskísérő.

- Rendben, köszönöm – állok fel.

Gyors léptekkel indulok el megkeresni a bőröndjeim, mivel már biztosan várnak rám Cooperék. A gép fél órával később indult el valami probléma miatt. Szóltam volna nekik, hogy kések és ne aggódjanak, de elfelejtettem, hogy a telefonom a csomagomban van, így nem tehettem meg. Viszont legtöbbször bejelentik, ha késik egy járat, így remélhetőleg tudnak róla és nem gondolnak rá, hogy talán mégsem jövök.

Kíváncsian tekintek végig a kezükben táblát tartó embereken, nevem keresve. Megtehetném azt is, hogy az arcukat keresem, de úgysem ismerném fel őket, mivel nem kerestem utánuk. Fogalmam sincs, hogy néznek ki. Lett volna lehetőségem, de úgy gondoltam, hogy jobb, ha nem tudom, hogy néznek ki és hol laknak, míg nem jön el az ideje. Szemeim megakadnak egy mosolygó páron, akiknek a táblájára nagy betűkkel van írva: ADRIANNA BELL. Hát ők lennének azok. Kedvesnek néznek ki, bár erre már a beszélgetésből is rájöttem, viszont még nem indulok el, előtte még alaposan végignézek rajtuk.

Karen alacsony és szőke hajzuhatag öleli körbe az arcát. Korához képest nagyon fiatalnak néz ki, pedig anyától idősebb. Az arcán lévő mosolytól megnyugszom és szinte már biztonságban érzem magam, pedig sosem gondoltam volna, hogy ezen a helyen sikerülhet. Brian jóval magasabb Karen-től, viszont a tekintetéből áradó szeretet és boldogság elárulja, hogy a komoly és határozott külső mögött egy igazán kedves lélek lakozik. Ebben a percben úgy érzem, hogy talán még jól is elsülhet ez a fél év. Barátságosnak tűnnek és nekem ennyi elég is, hogy tudjam nem lesz velük gondom. Bár a családjukból egy tag hiányzik, akinek a szemeiből szinte biztos vagyok, hogy nem azt olvasnám ki, mint a szüleiéből. Kétlem, hogy Lane örül nekem, de nem engedhetem, hogy ez elrontsa a kedvem. Megbirkózom vele, mint a többi problémámmal is.

Fel sem tűnt, hogy mindketten engem néznek, míg nem találkozott a tekintetünk. Gondolom ők kaptak képet rólam, így tudják, hogy kit kell keresniük. A csomagjaim magam után húzva indulok el feléjük mosolyogva.

- Isten hozott Hartford városában, Adrianna! – ölel magához Karen, mielőtt még bármit mondhatnék.

- Ehhez jobb ha hozzászoksz kislány, mert ez a hölgy nagyon szeret embereket ölelgetni – nevet fel Brian.

- Nekem ezzel semmi problémám – húzódom el, kicsit zavartan – csak váratlanul ért. Mellesleg, örülök, hogy végre személyesen is találkozhatunk – teszem hozzá.

- Mi is kedvesem! – néz végig rajtam. – Képeken is csinosnak láttalak, de élőbben még szebb vagy. Te pedig – bök a férje felé – jobban tennéd, ha nem ijesztgetnéd Adrianna-t, hogy hirtelen szoktam letámadni az embereket az ölelésemmel.

Brian nevetve emeli kicsit fel a kezét, majd teszi hozzá, hogy ő ilyet egy szóval sem említett nekem. Ahogy őket nézem rájövök, hogy tényleg igaz, minden rosszban van valami jó is. Lehet, hogy egy olyan városba vagyok, ahonnan menekülni akarok, de egy kedves családnál szállok majd meg, akik már egy percnyi találkozás után is képesek voltak elterelni a figyelmem.

- Lane sajnálja, hogy nem tudott kijönni eléd, de... - szólal meg Karen, de mielőtt még befejezhetné közbevágok.

- Dehogy sajnálja – rázom meg egy kicsit a fejem. – Nem kell azt mondjátok, amit hallani szeretnék. Tisztában vagyok vele, hogy nem akarja a társaságom, amit meg is értek, hiszen a helyében én sem szeretném, hogy egy tök idegen csaj befurakodjon a már jól megszokott életembe. Nem kell aggódnotok, tudom kezelni az ilyen helyzeteket.

- Bízunk benne, hogy ez változni fog pár napon belül – fogja meg a cuccaim Brian. – Most szakított a barátnőjével és kicsit ideges miatta. Nem akarja nekünk elmondani, hogy mi történt, de reméljük, hogy megbékél majd az érkezéseddel.

Már túl sok információt tudtam meg Laneről, amit nem szerettem volna. Egyáltalán nem érdekel, hogy van-e barátnője vagy sem, errefel megtudtam, hogy volt csak szakítottak. Ezzel csak annyi lett tisztább a fejemben, hogy nem lesz könnyű dolgom. Ismerem a fiúkat, hogy milyenek szakítás után, főképpen, ha a csaj dobta őket. Elviselhetlenek. Amibe csak tudnak belekötnek és mindig mogorván válaszolnak, ha felteszel nekik egy kérdést, de ki fogom bírni. Csak annyi időt töltök majd vele, amennyit muszáj és akkor minden rendben lesz.

A kocsiban ülve fejem az ablak felé fordítom és bámulom a környéket. Egy-egy hely ismerősnek tűnik, de boldog vagyok, hogy azóta sok minden változott. Kicsit felújult a város és ez nekem jó, mivel azt jelenti, hogy a régi helyek, már nem léteznek.

- Voltál már Hartford-ban? – pillant rám Karen, mire tekintetem felé irányítom. – Valami rosszat kérdeztem?

- Dehogy – motyogom. El tudom képzelni, hogy milyen fejet vághattam, amint meghallottam a kérdését. Már elég, ha a nevét emlegetik és én máris pánikolni kezdek. – Igen voltam már itt régebben, amikor még kicsi voltam, de szerettem volna elkerülni ezt a helyet a jövőben.... Nem sikerült – suttogom az utolsó szavakat, mire szomorú mosollyal az arcán bólint egyet, majd ismét az utat kezdi nézni. – Nem akarom, hogy aggódjatok, jól vagyok és jól is fogom magam érezni, csak...

- Megértem kedvesem – bólint Karen. – Nem kell beszélned róla, csak a szemedben láttam a félelmet, amikor felém fordultál és kicsit megrémisztett.

- Sajnálom – suttogom. – Nem akartalak megijeszteni, csak nem igazán kedves emlékek kötnek ehhez a helyhez. De kérlek ne beszéljünk erről.

Pár percig csend uralkodik a kocsiban csak a rádió halk zúgását lehet hallani, mire szomorúan sóhajtok fel. Nem akartam így indítani, pedig gondolhattam volna, hogy ez lesz. Nem tudok úgy tekinteni erre a városra, mint az otthonomra, pedig az. De nem megy, az emlékek miatt. Az ember azt a helyet tekinti otthonának, ahol jól érezi magát és az számomra Portland, nem pedig Hartford.

- Hol laktok? – próbálok beszélgetést kezdeményezni. Utálom ezt a csendet, mert ez nem az a megnyugtató, hanem inkább a kínos verziója, amit szerettem volna elkerülni, de gondolhattam volna, hogy nem fog sikerülni.

- Hát, ha azt mondom, hogy Forest Street, akkor az ismerős neked? – szólal meg Brian.

- Igen – vágom rá. – Régen ott lakott az egyik ismerősünk, de ritkán találkozhattunk velük, mivel mi a másik végében laktunk a városnak.

Mi a francnak mondtam én ezt el? Vigyáznom kell, hogy miket mondok, mert semmi kedvem kényes szituációkba keveredni a múltammal kapcsolatban. Sosem tudhatják meg, hogy anyáék nem élnek együtt, mert akkor jönnek majd a kérdések, én pedig teljesen elvesznék a múlt emlékében.

- A sulitól kicsit távol van, de Lane biztosan elvisz majd, hiszen egy helyre fogtok járni – közli velem Karen.

Bíztam benne, hogy talán lesz annyi szerencsém, hogy nem kell egy helyre járnom vele, de úgy látszik, hogy ez is kudarcba fulladt. De nem számít, hiszen az East Hartford elég nagy, hogy elkerüljem majd. Nem lesz semmi gond, ha pedig mégis, akkor legalább történik valami, ami eltereli majd a gondolataim, ha a múltam el akar rajtam uralkodni.

- Nem kell megkérjétek rá – sóhajtok fel. – Nem akarom magam ráerőszakolni. Megyek gyalog vagy esetleg busszal, semmi szükség arra, hogy engem fuvarozzon.

- Ez butaság, hiszen egy helyre jártok, akkor te minek mennél busszal, ha ő is el tudna vinni? – ráncolja a szemöldökét Karen. – Lehet, hogy most nem igazán repes az örömtől, hogy itt vagy, de majd beszélünk vele.

- Erre semmi szükség – vágok közbe. – Nem kell vele beszélnetek, kérlek. Nem akarom, hogy miattam legyenek gondjaitok. Meg tudom magamba is oldani, hogy eljussak a suliba.

Igazság szerint jól jött volna az a fuvar reggelenként, de semmi kedvem sincs hozzá, hogy azért tegye meg, mert kötelezik rá a szülei. Ha magától el akar majd vinni, akkor beleegyezem, ha pedig nem, akkor megoldom egyedül, ahogy nekik is ígértem. Talán még lenne egy esélyem, de nem hiszem, hogy elég bátor lennék ahhoz, hogy becsengessek Nancy-hez és elmondjam ki vagyok. Rég beszéltünk, túlságosan rég, nem hinném, hogy megismerne vagy ha mégis, örülne annak, hogy újra láthat. Amikor eljöttünk innen, még csak el sem búcsúzhattam tőle, pedig legjobb barátnőm volt. Biztosan haragszik rám, hiszen oka is van rá. Milyen barát az, aki fogja magát és minden búcsú nélkül lelép? Hamis, szemét. Szép jelzőkkel jellemzem saját magam, de ez az igazság. Nem fogom azért szépen kifejezni magam, mert rólam van szó. Nálam az igazság sokat ér, még akkor is, ha fájdalmas. Az sokkal jobban fájna, ha hazudnának és később kiderülne, mintha egyből a szemembe mondanák.

Arcom az üvegnek döntöm és úgy pasztázom a környéket. Házak rengetege mellett megyünk el, amik számomra ismeretlenek, egészen addig, míg meg nem pillantom a jól ismert vörös téglából készített házat, ahol éltem. Az otthonom volt, de már a látványtól is kiráz a hideg. Az emlékeimet távozásom napján szerettem volna az ajtó mögé zárni és otthagyni őket, de persze nem sikerült. Amíg csak élek mindenre emlékezni fogok, ami ott történt és annak a háznak az udvarán. Képtelen lennék elfelejteni, hiszen még most is látnám az ott történt dolgokat, ha belépnék a területére. Újraélném azt a pillanatot, aminek köszönhetően minden elkezdődött. Aminek köszönhetően még most sem értek dolgokat. De nem is válaszokért jöttem vissza ide. Egyáltalán nem érdekelnek, nem akarom tudni, hogy mi miért történt, csak el akarom felejteni, ami persze lehetetlen. Wren is megmondta, hogy nem szabad erre gondolnom, de akkor miért nem tudom azt mondani a gondolataimnak, hogy állj? Miért nem tudok megálljt parancsolni nekik, mielőtt belépnének egy olyan ajtón, ahová nem akarok bejutni?

- Adrianna?! – hallom meg a nevem, minek köszönhetően kizökkenek a merengésemből. – Látom a gondolataidba merültél, biztosan nem is hallottad, amit kérdeztem.

- Bocsánat – pillantok Karen-re, aki mosolyogva legyint. – Feltennéd még egyszer?

- Nem izgulsz a hétfő miatt? Biztosan kicsit furcsa lesz számodra, hiszen be kell illeszkedned egy olyan társaságba, akik már évek óta ismerik egymást. Az East-ben ez az első cserediák program, aminek persze nem minden diák örül, de nem tudnak ellene semmit sem tenni. Ha bármi történne, akkor nyugodtan gyere hozzám, bár kétlem, hogy valaki olyan merész lenne.

- Várjunk csak – ráncolom a homlokom. – Hogy érted azt, hogy menjek hozzád? A suliban dolgozol?

- Te nem is tudtad? – kerekednek el barna szemei. – Azt hittem említették neked... - gondolkodik el. – Igen, ott dolgozom, mint tanácsadó. Szóval, ha bármire szükséged van, akkor nyugodtan keress meg.

- Rendben. Ez kicsit hirtelen jött, de örülök, hogy legalább egy ismerős arc lesz, abban a hatalmas épületben. Nem félek vagy ilyesmi, csak kicsit szokatlan lesz, hogy számomra mindenki idegen, de annak, hogy bekerülhettem ebbe a programba nagyon örülök, szóval nincs miért panaszkodnom.

- Kedves lány vagy te – nevet fel Brian. – Nem kell aggódnod, mert akik örülnek ennek a programnak biztosan szeretnének majd megismerni, így nem leszel sokáig egyedül. Lehet, hogy sok beképzelt diák jár oda, de vannak köztük rendesek is. A legtöbbjük az.

- Tudjátok, már ez a második alkalom, amikor azt érzem, hogy nem is felnőttekkel beszélek, hanem barátokkal – nevetem el magam. – Kicsit olyanok vagytok, mint anya. Ő sem kemény szülő, hanem laza, de azért tudja, hogy mikor mit kell mondani, hogy rávegyen valamire.

- Erőszakkal semmit sem érnénk el nálatok – sóhajt fel Karen. – Lane, sem könnyű eset, de ha mindent megtiltanánk neki, akkor még annál is jobban szeretné, így inkább hagyjuk, hogy maga jöjjön rá, hogy mi a jó és mi nem. Természetesen közbeszólunk, ha nem érezzük már elviselhetőnek, amiket tesz... de mi inkább a laza stílust szeretjük. Már nem vagyunk annyira fiatalok, de az ember...

- ... addig fiatal, amíg annak érzi magát – fejezi be helyette Brian. – Szóval semmitől sem kell tartanod, nem szólunk bele az életedbe, amíg nem készülsz butaságra, mivel ránk vagy bízva. De most hagyjuk ezt a témát, mert megérkeztünk.

***

Otthonos. Ez az első szó, ami eszembe jut Cooperék házáról. A falakon fotók találhatóak, igaz még nem volt alkalmam megnézni őket, de lesz elég esélyem rá a jövőben. Most inkább csak szeretném kiélvezni a nyugalmat, amíg még lehet. Egy kicsit még mindig kényelmetlenül érzem magam, mivel a számomra kijelölt szoba, állítólag a vendégeknek van, de azt nem igazán értem, hogy miért van benne tv és íróasztal... Vagy felújították a szobát, vagy van egy másik gyerekük is, bár ezt valahogy nehezen tudom elképzelni, mivel nekem senki sem említette.

De most semmivel sem akarok törődni, csak az a fontos, hogy van egy kényelmes ágyam, ahol majd nyugodtan aludhatok, ha hagyni fogják. Nem akarok bele sem gondolni, hogy mi lesz ma, az utolsó itt töltött éjszakám után. Bár bízhatnék abban, amit Wren mondott. Hogy semmi sem fog történni, hogy minden rendben lesz. De már az sincs rendben, hogy itt vagyok, akkor miért lennének elviselhetőek az éjszakák?

A telefonom felcseng a szobában, mire én egyből utána kapok és a képernyőre pillantok. Anya.

Basszus!

- Sajnálom! – szólalok meg, amint felveszem a készüléket. – Tudom, hogy megígértem neked, hogy felhívlak, amint megérkeztem, de elfelejtettem. A járatom is késet és mire megérkeztünk teljesen kiment a fejemből, sajnálom.

- Nyugodj meg kicsim – sóhajt fel anya. – Aggódtam érted, de gondoltam, hogy csak elfelejtetted. Wren azt mondta, hogy biztosan minden rendben van és majd hívni fogsz, de én nem győztem kivárni, így megtettem helyetted. Csak annyit szeretnék tudni, hogy minden rendben ment-e és utána hagylak is pihenni.

- Persze, minden a legnagyobb rendben. Cooperék nagyon kedvesek, jól kijövök velük, bár ezt Lane-ről még nem mondhatom el. Mindjárt vacsorázunk, de ő még nem jött haza. Ha meg is tenné kétlem, hogy szeretne megismerni...

- Nem tudja, hogy miről marad le – nevet fel anya. – Ne engedd, hogy elrontsa a kedved, meglátod, hogy megbirkózik majd a jelenléteddel csak adj neki egy kis időt.

- Tudom, de éppen most van túl egy szakításon. Egyáltalán nem voltam erre kíváncsi, de elmondták. Tisztában vagyok vele, hogy milyen ilyenkor egy pasi és még én is az életébe férkőztem, természetes, hogy problémája van vele, de majd valahogy megoldom. Nem azt mondom, hogy puszipajtások leszünk, de el fogjuk egymást viselni az elkövetkezendő hat hónapban.

- Bízom benne, hogy minden rendben lesz – hallom a hangján, hogy mosolyog. – Örülök, hogy jól vagy és minden rendben volt. De nem akarlak zavarni, hiszen biztosan ezer dolgod van, majd még beszélünk.

- Sosem zavarsz anya, de már tényleg kezdek éhes lenni – kuncogok fel. – De ígérem, hogy nem feledkezem meg rólad többet. Szeretlek anya, vigyázz magadra – búcsúzom el tőle.

- Én is téged kicsikém.

Sóhajtva dőlök vissza az ágyra. Rosszul érzem magam, amiért nem hívtam fel, pedig megígértem neki. Viszont nem tehetek róla, annyi minden történt, hogy egyszerűen kiment a fejemből. Talán Wren-t is fel kellene hívnom, de szerintem azt még egy kicsit odébb teszem majd meg, vagy holnap reggel. Most inkább csak enni szeretnék, majd pihenni.

Magányom a kopogás zavarja meg.

- Kész a vacsora – dugja be a fejét Karen.

- Egy pillanat és megyek – mosolygok rá.

- Rendben – bólint. – Tetszik a szoba?

- Tökéletes, csak úgy érzem, hogy miattam lett átalakítva és ez kicsit furán érint... nem akarom, hogy sok pénzt költsetek rám. Az is nagy ajándék, hogy befogadtatok egy fél évre, semmi szükség más dolgokra.

- Nem vettünk bele semmit sem – rázza meg a fejét szomorúan. – Előtte is így volt, de most gyere, mert kihűl az étel – zárja be az ajtót.

Kellemes illatok csapják meg az orrom, ahogy a lépcsőn haladok lefelé. Mindketten mosolyogva fogadnak, majd ülnek vissza az asztalhoz. Négy teríték van feltéve, de egy szék még mindig üres és érzem, hogy ennek én vagyok az oka. Miattam nem vacsorázik a szüleivel.

- Ne foglalkozz vele Adrianna – érinti meg a kezem Karen. – Kicsit makacs, de meglátod, hogy hamar megbékél majd a helyzettel, csak még szüksége van egy kis időre.

- Hibásnak érzem magam...

- Ez butaság, akkor sem evett volna velünk, ha te nem lennél itt. Most inkább a barátaival van és próbálja feldolgozni a történteket. Nem azért nincs itt, mert te is itt vagy, hanem, mert nehezen viseli a szakításokat.

Az ajtó csapódása szakítja a meg a beszélgetésünket, mire tekintetem azonnal oda kapom, abban bízva, hogy talán megismerhetem, bár kétlem, hogy így lesz. Cipők puffanását halljuk, majd dübörgő lépteket, amik egyre hangosabbak lesznek.

- Lane, gyere vacsorázz velünk és ismerkedj meg Adrianna-val – szól neki az apja.

- Nem vagyok rá kíváncsi apa! – csapja meg a fülem mély, dühös hangja.

Mondhatnám, hogy ez egyáltalán nem érintett meg, de akkor hazudnék. Kicsit rosszul esett, hiszen én nem tettem semmit sem, hogy így viselkedjen velem, viszont el kell fogadnom, akkor is, ha nem értem. A vacsora további része csendben telt. Segíteni akartam Karen-nek lepakolni az asztalt, de ő felküldött, hogy pihenjek. Éppen behunyni készülök a szemeim, amikor lépteket hallok a folyosón, majd beszélgetés üti meg a fülem.

- Ne viselkedj így Lane, nem csinált semmi rosszat. Csak mutatkozz be neki és vidd el őt reggel, ha már egy suliba fogtok járni, semmi mást nem kérek tőled – kérleli Karen.

- Szó sem lehet róla anya! – vágja rá a fia. – Ha jelentkezett erre a szarra, akkor boldoguljon egyedül!

Remek! Egymás ellen fordítom őket, már az első napon. Nem akarom, hogy Karen miattam vesszen össze vele. Nem kell a segítsége, nekik is megmondtam, hogy képes vagyok egyedül is boldogulni ebben a városban. Valahogy biztosan sikerülni fog! Nem adhatom fel és akkor minden rendben lesz. Erős vagyok és megbirkózom a helyzettel. Igen, pontosan így lesz!