Zihálva esek be az ajtón. Már órák óta kint szaladok, de még mindig nem érzem úgy, hogy elég volt, viszont a testem nem bírja tovább. Számomra mindig a futás volt a menekvés, ha valamit el akartam felejteni, vagy a gondok elől akartam menekülni, akkor ezt tettem. Addig rohantam, míg teljesen ki nem fáradtam, míg egy másodpercnyi gondolkozás is fájdalmat okozott. De ez most nem vált be, pedig kétszer annyit tettem meg, mint általában szoktam. A gépem hamarosan indul és ezt az információt nem tudom kitörölni az agyamból, bármennyire is próbálom. Hiszen órák múlva már ott leszek, hogy lennék képes erről megfeledkezni. A tenyereim az asztalra helyezem, ami a kanapé mögött van, miközben fejem lehajtva próbálok levegőhöz jutni. Ha anya itthon lenne, biztosan kiakadna. Tudja, hogy számomra mennyire sokat jelent, de sosem szerette, amikor úgy jövök vissza, hogy alig bírok megállni a lábamon.
Zsibbadt testem a kanapéra helyezem és szemeimet behunyva lélegzek mélyeket, hogy oxigént juttassak a tüdőmbe. Érzem, hogy minden másodperc elteltével kezdem visszanyerni az erőm, ami boldogsággal tölt el, mert nem szeretek tehetetlen lenni. A pihenésem telefonom hangos pittyegése zavarja meg, mire egyből utána nyúlok és a képernyőre pillantok.
- Wren – sóhajtok fel kimerülten. – Ugye nem akarod megint előröl kezdeni, hogy legyek óvatos?
- Miért ilyen a hangod? – kérdi azonnal. – Ó, hát persze – szinte biztos vagyok benne, hogy a szemét forgatja ebben a pillanatban, így grimaszt vágva ülök vissza a kanapéra. – Addig futottál, míg majdnem össze is estél, igazam van?
- Tudod, hogy segít – hunyom be szemeim. – Tisztában vagyok vele, hogy utálod mikor ezt csinálom és hidd el senki sincs odáig ezért, de nekem segít. Csak most... hát most nem igazán jött be.
- Ad, te is tudod, hogy most nem elég egy kis futás, hogy megnyugodj és kikapcsolj pár órára – közli velem szomorúan, miközben hallom, hogy valamit az asztalára ejt. – Sokkal több kéne, hogy megnyugodj, de értelmetlen, mert úgyis visszajönne és ezt te is tudod, inkább próbáld meg elfogadni, hogy nem tudsz rajta változtatni.
- Mert az olyan könnyű – morgom. – Szerinted nem próbáltam, már három napja azon vagyok, de nem sikerül. Hogy tudnék beletörődni, hogy oda megyek, ahonnan mindig menekülni akartam? Fogalmam sincs, hogy mi fog rám várni. Igen, meglehet, hogy nem lesz semmi, ahogy te is mondtad, de mi van, ha rosszabb lesz? Mit tegyek, ha már attól is rosszabb lesz, mint volt?
- Nem lesz rosszabb, oké? – fújja ki a levegőt. – Ne gondolj erre, mert erről már beszéltünk. Ha folyamatosan a rosszra gondolsz, akkor magadhoz vonzod és beteljesedik, viszont, ha azt mondogatod, hogy minden rendben lesz és kibírod, akkor így lesz, bízz bennem.
- Lenne értelme vitatkozni veled? – túrok a hajamba. – Hiszen mindig te nyersz, akkor miért próbáljalak meggyőzni, hogy ez nem ilyen egyszerű.
- Igazad van. Különben pedig, egyszerű, csak te komplikálod mindig túl. Nekem most mennem kéne, mert az előbb jött meg a húgom, de még mindig áll, hogy kiviszlek a reptérre, ne is próbálj meg lebeszélni róla.
- Rendben, üdvözlöm a húgod, sajnálom, hogy én már nem találkozhatok vele, de majd máskor. Öleld meg helyettem is...
- Átadom neki – hallom a hangján, ahogy mosolyog, miközben a háttérben ajtócsapódásra figyelek fel. - Hamarosan találkozunk – búcsúzom el tőle, majd bontom a vonalat.
Néha annyira lazán áll a dolgokhoz, hogy azt gondolom nem árultam el neki mindent. Nem mondtam el milyen szörnyűségek történtek ott velem és néha itt is, pedig mindent tud. Ő maga is tudja, hogy nem ilyen egyszerű, viszont számára könnyebb így állni a dolgokhoz, mint belegondolni, hogy rosszabb is lehet. Ezt szeretem benne annyira, mert néha sikerül engem is megnyugtatnia vele, bár nem teljesen, de képes vagyok belegondolni, hogy talán igaza van és nem lesz olyan rossz, mint évekkel ezelőtt. Bár ennek a lehetősége egy a millióhoz. Miért változott volna meg az a hely az évek során? Miért lenne jobb, mint volt? Semmi értelme. Ha valami rossz volt az idő múlásával csak rosszabb lesz, nem pedig jobb, vagyis én mindig így gondoltam.
Anya érkezéséig még van másfél órám, így nehéz léptekkel indulok el a szobám felé. Az ajtót belökve magam előtt lépek a szekrényemhez, majd veszek ki belőle tiszta ruhát és indulok el a velük fürdőbe. Semmire sem vágyom jobban, mint egy hosszú zuhanyzásra, amivel elérhetem, hogy anya semmit se vegyen észre a kifullasztó futásomból. A testemen csorgadozó meleg víz megnyugtat, eléri, hogy egy percig elhiggyem minden rendben lesz, de persze minden csoda, amilyen könnyen jön, olyan hamar távozik is. Amint testem a törölközőbe csavarom, ismét zúgni kezd a fejem és eluralkodik rajtam a kitörni készülő pánik. A tükör elé állok, majd letörlöm az üvegről a párát és szembenézek magammal.
- Ki fogod bírni! – szólalok meg halkan. – Nem adhatod fel a küzdelmet, nem mutathatod magad gyengének, mikor mindenki erősnek hisz. Fenn kell tartani a látszatot és ez csak úgy sikerülhet, ha nem a rossz oldalát nézed a dolgoknak. Ezt akartam! Nem hiába jelentkeztem cserediáknak, amikor lehetőségem volt rá, hanem, mert tényleg részt akartam rajta venni. Most megtehetem, szóval mosolyogni fogok és senki sem fogja tudni, hogy valami baj van.
Ha valaki látna, biztosan azt mondaná, hogy dilis vagyok. De most őszintén hány ember beszél a saját tükörképéhez? Szerintem nem sokan, így nem is lenne meglepő. Mély levegőt véve zárom ki a gondolataim, ahogy mindig is szoktam, ha már képtelen vagyok velük megbirkózni és kezdem el fésülni vizes fürtjeim. Testem belebújtatom a kikészített ruhákba, majd alaposan végignézek magamon és kilépek a szobámba, ahol már a becsomagolt két bőröndöm vár.
- Kicsim, megjöttem! – hallom meg anya hangját. – Nick hamarabb elengedett, hogy még biztosan itthon találjalak – teszi hozzá, miközben én lefelé haladok a lépcsőkön.
- Ez kedves tőle – lépek elé, majd ölelem meg. – De tudod, hogy addig úgysem mentem volna el, míg még egyszer utoljára nem ölelhetlek meg – mosolygok rá. – Megleszek ott, ne aggódj. Lehet, hogy nem tűnök annyira boldognak, mint a jelentkezéskor, de én akartam ezt. Cserediák akartam lenni és most az is vagyok! Nem azt fogom nézni, hová kell utaznom, hanem, hogy sikerült, szóval ne aggódj. Oké?
- Jaj, kicsikém – néz le rám szomorúan. – Mindketten tudjuk, hogy nem lesz neked könnyű ott, de hiszek neked. Tudom, hogy képes vagy rá, hiszen erős vagy. Nem fog összetörni téged az a város, csak ígérj meg nekem valamit, rendben?
- Persze, anya – bólintok rá azonnal.
- Találkozz vele és beszéljetek, még akkor is, ha nehéz. Szeret téged és ezt nem szabad elfelejtened. Ne engedd, hogy az emlékek és az utolsó ott töltött napok miatt elmulaszd a találkozást, mert mindketten tudjuk, hogy megbánnád...
- Ez nem olyan könnyű – motyogom – de nem terveztem úgy eljönni, hogy legalább egyszer nem néztem volna be hozzá. Tisztában vagyok vele, hogy miket fog mondani, de nem érdekel. Én ismerem, te is ismered és mindketten tudjuk, hogy nem fog megváltozni még ha meg is ígéri, mert az ő szavában nem lehet hinni – suttogom.
- Meglátod, hogy jó lesz – simít végig a hajamon. – De most ne erről beszéljünk, hiszen hat hónapig nem láthatlak majd, szóval most jön az a rész, amikor leszögezek néhány szabályt – nevet fel.
Anya sosem szokott szabályokat betartatni velem, hiszen tudja, hogy nem csinálok semmi butaságot, de tisztában vagyok, hogy ez más helyzet. Nem leszek itthon, szinte mind új lesz, annak ellenére, hogy már laktam ott. Abban a városban, pedig szükségem van ezekre a szabályokra.
- Ha találkozol ott valakivel, akihez kicsit közelebb kerülsz azt nem bánom, viszont gondolj a következményekre. Ne feledd, hogy még fiatal vagyok nagymamának lenni – nevet fel, mint mindig, amikor ezt hallom tőle. – Érezd jól magad, de sose feledd, hogy te döntöd el, hogy mibe szeretnél és mibe nem szeretnél belemenni, nem pedig más. És légy kedves a családhoz, akihez mész.
- Ezek buta szabályok, hiszen pontosan tudod, hogy nem ilyen lány vagyok. Nem ugrok fejest az ilyen dolgokba. Lehet, hogy másba igen, de a pasiknál mindig mindent átgondolok, mielőtt bármihez is kezdenék – nyugtatom meg. – Nem lesz semmi bajom és hidd el, én sem szeretnék még anya lenni, szóval ezért sem kell aggódnod. Szinte mindig elmondod nekem ezeket a dolgokat, pedig tudod, hogy nem tennék semmit, ami ekkora felelősséggel járna... A családnak pedig nagyon hálás vagyok, szóval természetes, hogy kedves leszek velük. Minden taggal az leszek majd és bízom benne, hogy ők is azok lesznek velem.
- Most a gyerek miatt mondod? – kérdi felvont szemöldökkel.
- Hát, mondhatjuk így is. Nem igazán örül az érkezésemnek vagyis ezt hallottam a háttérből, amikor Karen-nel beszéltem. De nem érdekel, nem fogom engedni senkinek sem, hogy kihozzon a sodromból. Én kedves leszek vele és ezen az sem fog változtatni, ha ő nem lesz az velem – vonom meg a vállam.
Mivel még volt egy kis időnk, mielőtt anyának vissza kellett mennie dolgozni tovább beszélgettünk. Próbálta eltitkolni, hogy mennyire aggódik értem és milyen szomorú, hogy hosszú ideig nem fog látni, de én ismerem őt, így nem sikerült neki.
- Vigyáz magadra – ölel meg könnyes szemekkel. – Nem kérem, hogy minden nap hívj fel, de amikor van egy kis időd, akkor tedd meg, hogy tudjam minden rendben veled – kérlel.
- Nyugi anya, hívni foglak, de ezt te is megteheted. Akár skype-olhatnánk is, ha megkéred Wren-t, hogy segítsen neked – nyomok egy puszit az arcára. – De most mennem kell. Szeretlek! – mosolygok rá, majd fordulok meg, mert tisztában vagyok vele, hogyha ő elsírná magát a szemem láttára én is sírva fakadnék és annak nincs itt az ideje.
A csomagjaim már hátul vannak, így nekem csak be kell ülnöm Wren mellé és egy utolsó pillantást vetni a házunkra, hogy ne feledkezzek meg róla, abban a hat hónapban, ami USA másik felén fogok tölteni. Sóhajtva kötöm be magam és dőlök hátra az ülésen. Magamon érzem Wren aggódó tekintetét, de nagyon hálás vagyok, amiért nem kérdi meg, hogy érzem magam vagy minden rendben van-e, hiszen pontosan tudja rá a választ.
- Sosem szerettem volna ilyet kérni tőled – töröm meg a csendet – de most úgy érzem, hogy jobban érezném magam, ha tudnám, hogy valaki vigyázz rá.
- Ad, ha arról van szó, hogy néha látogassam megy anyukád, ezt nem is kell tőlem kérned, hiszen tudod, hogy imádjuk egymást – vigyorog rám az egyik lámpánál.
- Néha azt érzem, hogy anya elveszi tőlem a legjobb barátom – morgom az orrom alatt, mire Wren felnevet. – Kösz, hogy vigyázol rá, míg nem leszek itt – fújom ki a levegőt.
- Minden rendben lesz, ne aggódj – indul el újból. – Tőled is szeretnék kérni valamit. Ígérd meg nekem, hogyha gond van, akkor nem zárod magadba, mert te is tudod, hogy mi lesz belőle, hanem felhívsz és elmondod nekem, rendben?
- Rendben – bólintok rá, bár nem vagyok benne teljesen biztos, hogy ebben a pillanatban, nem-e hazudtam neki. Igaz, felhívnám, de nem biztos, hogy az első percbe, amint megtörtént, hanem mikor már úgy érzem, hogy nem bírom tovább. Ezt itthon is sokszor csináltam és még ebben a pillanatban is emlékszem, hogy mennyire dühös volt, amikor rájött, hogy nem előtte lévő nap történt, amit meséltem neki.
- Látom rajtad, hogy halálra vagy rémülve, de nem kell, oké? – sóhajt fel, amint megállt a reptéren. – Erős vagy és ki fogod bírni ezt a fél évet. Meglátod hamar elrepül és mire kettőt pislogsz már itthon is vagy.
- Inkább ne mondj ilyeneket, mert még beleélem magam és utána csalódni fogok, hogy nem sikerült – kuncogok fel, hogy oldjam a bennem lévő feszültséget. – Most szépen kiszállunk és te megölelsz, majd felszállok arra a gépre és hat hónap múlva, pedig ugyanitt fogsz rám várni. Nem búcsúzkodunk vagy valami csak megölelsz és én lelépek.
- Mint mindig – nyitja ki az ajtóját, majd jön át az én oldalamra és magához ölel, amint kiszállok. – De azért azt mondhatom, hogy hiányozni fogsz? – mire szorosabban ölelem.
- Te is hiányozni fogsz nekem – suttogom végül, megszegve a saját szokásom.
A kocsijából kiveszi a csomagjaim, majd mindkettőt megfogva indulok el előre, de mielőtt még belépnék az ajtón hátra pillantok a vállam fölött. A kocsi oldalának dőlve mosolyog rám, amit én viszonzok, majd bevetem magam a várakozó emberek közé.
***
A felszállás elején még féltem, remegtek a kezeim, de a mellettem ülő kedves néni próbált megnyugtatni, hogy nincs mitől tartanom. Ő nem tudhatta, hogy nekem nem is a repüléssel van problémám, hanem azzal, ami akkor fog várni, amikor ez a gép leszáll, Hartford-ban. Az út további részét becsukott szemekkel tettem meg.
- Megérkeztünk kedvesem – érinti meg a karom egy mosolygó légiutaskísérő.
- Rendben, köszönöm – állok fel.
Gyors léptekkel indulok el megkeresni a bőröndjeim, mivel már biztosan várnak rám Cooperék. A gép fél órával később indult el valami probléma miatt. Szóltam volna nekik, hogy kések és ne aggódjanak, de elfelejtettem, hogy a telefonom a csomagomban van, így nem tehettem meg. Viszont legtöbbször bejelentik, ha késik egy járat, így remélhetőleg tudnak róla és nem gondolnak rá, hogy talán mégsem jövök.
Kíváncsian tekintek végig a kezükben táblát tartó embereken, nevem keresve. Megtehetném azt is, hogy az arcukat keresem, de úgysem ismerném fel őket, mivel nem kerestem utánuk. Fogalmam sincs, hogy néznek ki. Lett volna lehetőségem, de úgy gondoltam, hogy jobb, ha nem tudom, hogy néznek ki és hol laknak, míg nem jön el az ideje. Szemeim megakadnak egy mosolygó páron, akiknek a táblájára nagy betűkkel van írva: ADRIANNA BELL. Hát ők lennének azok. Kedvesnek néznek ki, bár erre már a beszélgetésből is rájöttem, viszont még nem indulok el, előtte még alaposan végignézek rajtuk.
Karen alacsony és szőke hajzuhatag öleli körbe az arcát. Korához képest nagyon fiatalnak néz ki, pedig anyától idősebb. Az arcán lévő mosolytól megnyugszom és szinte már biztonságban érzem magam, pedig sosem gondoltam volna, hogy ezen a helyen sikerülhet. Brian jóval magasabb Karen-től, viszont a tekintetéből áradó szeretet és boldogság elárulja, hogy a komoly és határozott külső mögött egy igazán kedves lélek lakozik. Ebben a percben úgy érzem, hogy talán még jól is elsülhet ez a fél év. Barátságosnak tűnnek és nekem ennyi elég is, hogy tudjam nem lesz velük gondom. Bár a családjukból egy tag hiányzik, akinek a szemeiből szinte biztos vagyok, hogy nem azt olvasnám ki, mint a szüleiéből. Kétlem, hogy Lane örül nekem, de nem engedhetem, hogy ez elrontsa a kedvem. Megbirkózom vele, mint a többi problémámmal is.
Fel sem tűnt, hogy mindketten engem néznek, míg nem találkozott a tekintetünk. Gondolom ők kaptak képet rólam, így tudják, hogy kit kell keresniük. A csomagjaim magam után húzva indulok el feléjük mosolyogva.
- Isten hozott Hartford városában, Adrianna! – ölel magához Karen, mielőtt még bármit mondhatnék.
- Ehhez jobb ha hozzászoksz kislány, mert ez a hölgy nagyon szeret embereket ölelgetni – nevet fel Brian.
- Nekem ezzel semmi problémám – húzódom el, kicsit zavartan – csak váratlanul ért. Mellesleg, örülök, hogy végre személyesen is találkozhatunk – teszem hozzá.
- Mi is kedvesem! – néz végig rajtam. – Képeken is csinosnak láttalak, de élőbben még szebb vagy. Te pedig – bök a férje felé – jobban tennéd, ha nem ijesztgetnéd Adrianna-t, hogy hirtelen szoktam letámadni az embereket az ölelésemmel.
Brian nevetve emeli kicsit fel a kezét, majd teszi hozzá, hogy ő ilyet egy szóval sem említett nekem. Ahogy őket nézem rájövök, hogy tényleg igaz, minden rosszban van valami jó is. Lehet, hogy egy olyan városba vagyok, ahonnan menekülni akarok, de egy kedves családnál szállok majd meg, akik már egy percnyi találkozás után is képesek voltak elterelni a figyelmem.
- Lane sajnálja, hogy nem tudott kijönni eléd, de... - szólal meg Karen, de mielőtt még befejezhetné közbevágok.
- Dehogy sajnálja – rázom meg egy kicsit a fejem. – Nem kell azt mondjátok, amit hallani szeretnék. Tisztában vagyok vele, hogy nem akarja a társaságom, amit meg is értek, hiszen a helyében én sem szeretném, hogy egy tök idegen csaj befurakodjon a már jól megszokott életembe. Nem kell aggódnotok, tudom kezelni az ilyen helyzeteket.
- Bízunk benne, hogy ez változni fog pár napon belül – fogja meg a cuccaim Brian. – Most szakított a barátnőjével és kicsit ideges miatta. Nem akarja nekünk elmondani, hogy mi történt, de reméljük, hogy megbékél majd az érkezéseddel.
Már túl sok információt tudtam meg Laneről, amit nem szerettem volna. Egyáltalán nem érdekel, hogy van-e barátnője vagy sem, errefel megtudtam, hogy volt csak szakítottak. Ezzel csak annyi lett tisztább a fejemben, hogy nem lesz könnyű dolgom. Ismerem a fiúkat, hogy milyenek szakítás után, főképpen, ha a csaj dobta őket. Elviselhetlenek. Amibe csak tudnak belekötnek és mindig mogorván válaszolnak, ha felteszel nekik egy kérdést, de ki fogom bírni. Csak annyi időt töltök majd vele, amennyit muszáj és akkor minden rendben lesz.
A kocsiban ülve fejem az ablak felé fordítom és bámulom a környéket. Egy-egy hely ismerősnek tűnik, de boldog vagyok, hogy azóta sok minden változott. Kicsit felújult a város és ez nekem jó, mivel azt jelenti, hogy a régi helyek, már nem léteznek.
- Voltál már Hartford-ban? – pillant rám Karen, mire tekintetem felé irányítom. – Valami rosszat kérdeztem?
- Dehogy – motyogom. El tudom képzelni, hogy milyen fejet vághattam, amint meghallottam a kérdését. Már elég, ha a nevét emlegetik és én máris pánikolni kezdek. – Igen voltam már itt régebben, amikor még kicsi voltam, de szerettem volna elkerülni ezt a helyet a jövőben.... Nem sikerült – suttogom az utolsó szavakat, mire szomorú mosollyal az arcán bólint egyet, majd ismét az utat kezdi nézni. – Nem akarom, hogy aggódjatok, jól vagyok és jól is fogom magam érezni, csak...
- Megértem kedvesem – bólint Karen. – Nem kell beszélned róla, csak a szemedben láttam a félelmet, amikor felém fordultál és kicsit megrémisztett.
- Sajnálom – suttogom. – Nem akartalak megijeszteni, csak nem igazán kedves emlékek kötnek ehhez a helyhez. De kérlek ne beszéljünk erről.
Pár percig csend uralkodik a kocsiban csak a rádió halk zúgását lehet hallani, mire szomorúan sóhajtok fel. Nem akartam így indítani, pedig gondolhattam volna, hogy ez lesz. Nem tudok úgy tekinteni erre a városra, mint az otthonomra, pedig az. De nem megy, az emlékek miatt. Az ember azt a helyet tekinti otthonának, ahol jól érezi magát és az számomra Portland, nem pedig Hartford.
- Hol laktok? – próbálok beszélgetést kezdeményezni. Utálom ezt a csendet, mert ez nem az a megnyugtató, hanem inkább a kínos verziója, amit szerettem volna elkerülni, de gondolhattam volna, hogy nem fog sikerülni.
- Hát, ha azt mondom, hogy Forest Street, akkor az ismerős neked? – szólal meg Brian.
- Igen – vágom rá. – Régen ott lakott az egyik ismerősünk, de ritkán találkozhattunk velük, mivel mi a másik végében laktunk a városnak.
Mi a francnak mondtam én ezt el? Vigyáznom kell, hogy miket mondok, mert semmi kedvem kényes szituációkba keveredni a múltammal kapcsolatban. Sosem tudhatják meg, hogy anyáék nem élnek együtt, mert akkor jönnek majd a kérdések, én pedig teljesen elvesznék a múlt emlékében.
- A sulitól kicsit távol van, de Lane biztosan elvisz majd, hiszen egy helyre fogtok járni – közli velem Karen.
Bíztam benne, hogy talán lesz annyi szerencsém, hogy nem kell egy helyre járnom vele, de úgy látszik, hogy ez is kudarcba fulladt. De nem számít, hiszen az East Hartford elég nagy, hogy elkerüljem majd. Nem lesz semmi gond, ha pedig mégis, akkor legalább történik valami, ami eltereli majd a gondolataim, ha a múltam el akar rajtam uralkodni.
- Nem kell megkérjétek rá – sóhajtok fel. – Nem akarom magam ráerőszakolni. Megyek gyalog vagy esetleg busszal, semmi szükség arra, hogy engem fuvarozzon.
- Ez butaság, hiszen egy helyre jártok, akkor te minek mennél busszal, ha ő is el tudna vinni? – ráncolja a szemöldökét Karen. – Lehet, hogy most nem igazán repes az örömtől, hogy itt vagy, de majd beszélünk vele.
- Erre semmi szükség – vágok közbe. – Nem kell vele beszélnetek, kérlek. Nem akarom, hogy miattam legyenek gondjaitok. Meg tudom magamba is oldani, hogy eljussak a suliba.
Igazság szerint jól jött volna az a fuvar reggelenként, de semmi kedvem sincs hozzá, hogy azért tegye meg, mert kötelezik rá a szülei. Ha magától el akar majd vinni, akkor beleegyezem, ha pedig nem, akkor megoldom egyedül, ahogy nekik is ígértem. Talán még lenne egy esélyem, de nem hiszem, hogy elég bátor lennék ahhoz, hogy becsengessek Nancy-hez és elmondjam ki vagyok. Rég beszéltünk, túlságosan rég, nem hinném, hogy megismerne vagy ha mégis, örülne annak, hogy újra láthat. Amikor eljöttünk innen, még csak el sem búcsúzhattam tőle, pedig legjobb barátnőm volt. Biztosan haragszik rám, hiszen oka is van rá. Milyen barát az, aki fogja magát és minden búcsú nélkül lelép? Hamis, szemét. Szép jelzőkkel jellemzem saját magam, de ez az igazság. Nem fogom azért szépen kifejezni magam, mert rólam van szó. Nálam az igazság sokat ér, még akkor is, ha fájdalmas. Az sokkal jobban fájna, ha hazudnának és később kiderülne, mintha egyből a szemembe mondanák.
Arcom az üvegnek döntöm és úgy pasztázom a környéket. Házak rengetege mellett megyünk el, amik számomra ismeretlenek, egészen addig, míg meg nem pillantom a jól ismert vörös téglából készített házat, ahol éltem. Az otthonom volt, de már a látványtól is kiráz a hideg. Az emlékeimet távozásom napján szerettem volna az ajtó mögé zárni és otthagyni őket, de persze nem sikerült. Amíg csak élek mindenre emlékezni fogok, ami ott történt és annak a háznak az udvarán. Képtelen lennék elfelejteni, hiszen még most is látnám az ott történt dolgokat, ha belépnék a területére. Újraélném azt a pillanatot, aminek köszönhetően minden elkezdődött. Aminek köszönhetően még most sem értek dolgokat. De nem is válaszokért jöttem vissza ide. Egyáltalán nem érdekelnek, nem akarom tudni, hogy mi miért történt, csak el akarom felejteni, ami persze lehetetlen. Wren is megmondta, hogy nem szabad erre gondolnom, de akkor miért nem tudom azt mondani a gondolataimnak, hogy állj? Miért nem tudok megálljt parancsolni nekik, mielőtt belépnének egy olyan ajtón, ahová nem akarok bejutni?
- Adrianna?! – hallom meg a nevem, minek köszönhetően kizökkenek a merengésemből. – Látom a gondolataidba merültél, biztosan nem is hallottad, amit kérdeztem.
- Bocsánat – pillantok Karen-re, aki mosolyogva legyint. – Feltennéd még egyszer?
- Nem izgulsz a hétfő miatt? Biztosan kicsit furcsa lesz számodra, hiszen be kell illeszkedned egy olyan társaságba, akik már évek óta ismerik egymást. Az East-ben ez az első cserediák program, aminek persze nem minden diák örül, de nem tudnak ellene semmit sem tenni. Ha bármi történne, akkor nyugodtan gyere hozzám, bár kétlem, hogy valaki olyan merész lenne.
- Várjunk csak – ráncolom a homlokom. – Hogy érted azt, hogy menjek hozzád? A suliban dolgozol?
- Te nem is tudtad? – kerekednek el barna szemei. – Azt hittem említették neked... - gondolkodik el. – Igen, ott dolgozom, mint tanácsadó. Szóval, ha bármire szükséged van, akkor nyugodtan keress meg.
- Rendben. Ez kicsit hirtelen jött, de örülök, hogy legalább egy ismerős arc lesz, abban a hatalmas épületben. Nem félek vagy ilyesmi, csak kicsit szokatlan lesz, hogy számomra mindenki idegen, de annak, hogy bekerülhettem ebbe a programba nagyon örülök, szóval nincs miért panaszkodnom.
- Kedves lány vagy te – nevet fel Brian. – Nem kell aggódnod, mert akik örülnek ennek a programnak biztosan szeretnének majd megismerni, így nem leszel sokáig egyedül. Lehet, hogy sok beképzelt diák jár oda, de vannak köztük rendesek is. A legtöbbjük az.
- Tudjátok, már ez a második alkalom, amikor azt érzem, hogy nem is felnőttekkel beszélek, hanem barátokkal – nevetem el magam. – Kicsit olyanok vagytok, mint anya. Ő sem kemény szülő, hanem laza, de azért tudja, hogy mikor mit kell mondani, hogy rávegyen valamire.
- Erőszakkal semmit sem érnénk el nálatok – sóhajt fel Karen. – Lane, sem könnyű eset, de ha mindent megtiltanánk neki, akkor még annál is jobban szeretné, így inkább hagyjuk, hogy maga jöjjön rá, hogy mi a jó és mi nem. Természetesen közbeszólunk, ha nem érezzük már elviselhetőnek, amiket tesz... de mi inkább a laza stílust szeretjük. Már nem vagyunk annyira fiatalok, de az ember...
- ... addig fiatal, amíg annak érzi magát – fejezi be helyette Brian. – Szóval semmitől sem kell tartanod, nem szólunk bele az életedbe, amíg nem készülsz butaságra, mivel ránk vagy bízva. De most hagyjuk ezt a témát, mert megérkeztünk.
***
Otthonos. Ez az első szó, ami eszembe jut Cooperék házáról. A falakon fotók találhatóak, igaz még nem volt alkalmam megnézni őket, de lesz elég esélyem rá a jövőben. Most inkább csak szeretném kiélvezni a nyugalmat, amíg még lehet. Egy kicsit még mindig kényelmetlenül érzem magam, mivel a számomra kijelölt szoba, állítólag a vendégeknek van, de azt nem igazán értem, hogy miért van benne tv és íróasztal... Vagy felújították a szobát, vagy van egy másik gyerekük is, bár ezt valahogy nehezen tudom elképzelni, mivel nekem senki sem említette.
De most semmivel sem akarok törődni, csak az a fontos, hogy van egy kényelmes ágyam, ahol majd nyugodtan aludhatok, ha hagyni fogják. Nem akarok bele sem gondolni, hogy mi lesz ma, az utolsó itt töltött éjszakám után. Bár bízhatnék abban, amit Wren mondott. Hogy semmi sem fog történni, hogy minden rendben lesz. De már az sincs rendben, hogy itt vagyok, akkor miért lennének elviselhetőek az éjszakák?
A telefonom felcseng a szobában, mire én egyből utána kapok és a képernyőre pillantok. Anya.
Basszus!
- Sajnálom! – szólalok meg, amint felveszem a készüléket. – Tudom, hogy megígértem neked, hogy felhívlak, amint megérkeztem, de elfelejtettem. A járatom is késet és mire megérkeztünk teljesen kiment a fejemből, sajnálom.
- Nyugodj meg kicsim – sóhajt fel anya. – Aggódtam érted, de gondoltam, hogy csak elfelejtetted. Wren azt mondta, hogy biztosan minden rendben van és majd hívni fogsz, de én nem győztem kivárni, így megtettem helyetted. Csak annyit szeretnék tudni, hogy minden rendben ment-e és utána hagylak is pihenni.
- Persze, minden a legnagyobb rendben. Cooperék nagyon kedvesek, jól kijövök velük, bár ezt Lane-ről még nem mondhatom el. Mindjárt vacsorázunk, de ő még nem jött haza. Ha meg is tenné kétlem, hogy szeretne megismerni...
- Nem tudja, hogy miről marad le – nevet fel anya. – Ne engedd, hogy elrontsa a kedved, meglátod, hogy megbirkózik majd a jelenléteddel csak adj neki egy kis időt.
- Tudom, de éppen most van túl egy szakításon. Egyáltalán nem voltam erre kíváncsi, de elmondták. Tisztában vagyok vele, hogy milyen ilyenkor egy pasi és még én is az életébe férkőztem, természetes, hogy problémája van vele, de majd valahogy megoldom. Nem azt mondom, hogy puszipajtások leszünk, de el fogjuk egymást viselni az elkövetkezendő hat hónapban.
- Bízom benne, hogy minden rendben lesz – hallom a hangján, hogy mosolyog. – Örülök, hogy jól vagy és minden rendben volt. De nem akarlak zavarni, hiszen biztosan ezer dolgod van, majd még beszélünk.
- Sosem zavarsz anya, de már tényleg kezdek éhes lenni – kuncogok fel. – De ígérem, hogy nem feledkezem meg rólad többet. Szeretlek anya, vigyázz magadra – búcsúzom el tőle.
- Én is téged kicsikém.
Sóhajtva dőlök vissza az ágyra. Rosszul érzem magam, amiért nem hívtam fel, pedig megígértem neki. Viszont nem tehetek róla, annyi minden történt, hogy egyszerűen kiment a fejemből. Talán Wren-t is fel kellene hívnom, de szerintem azt még egy kicsit odébb teszem majd meg, vagy holnap reggel. Most inkább csak enni szeretnék, majd pihenni.
Magányom a kopogás zavarja meg.
- Kész a vacsora – dugja be a fejét Karen.
- Egy pillanat és megyek – mosolygok rá.
- Rendben – bólint. – Tetszik a szoba?
- Tökéletes, csak úgy érzem, hogy miattam lett átalakítva és ez kicsit furán érint... nem akarom, hogy sok pénzt költsetek rám. Az is nagy ajándék, hogy befogadtatok egy fél évre, semmi szükség más dolgokra.
- Nem vettünk bele semmit sem – rázza meg a fejét szomorúan. – Előtte is így volt, de most gyere, mert kihűl az étel – zárja be az ajtót.
Kellemes illatok csapják meg az orrom, ahogy a lépcsőn haladok lefelé. Mindketten mosolyogva fogadnak, majd ülnek vissza az asztalhoz. Négy teríték van feltéve, de egy szék még mindig üres és érzem, hogy ennek én vagyok az oka. Miattam nem vacsorázik a szüleivel.
- Ne foglalkozz vele Adrianna – érinti meg a kezem Karen. – Kicsit makacs, de meglátod, hogy hamar megbékél majd a helyzettel, csak még szüksége van egy kis időre.
- Hibásnak érzem magam...
- Ez butaság, akkor sem evett volna velünk, ha te nem lennél itt. Most inkább a barátaival van és próbálja feldolgozni a történteket. Nem azért nincs itt, mert te is itt vagy, hanem, mert nehezen viseli a szakításokat.
Az ajtó csapódása szakítja a meg a beszélgetésünket, mire tekintetem azonnal oda kapom, abban bízva, hogy talán megismerhetem, bár kétlem, hogy így lesz. Cipők puffanását halljuk, majd dübörgő lépteket, amik egyre hangosabbak lesznek.
- Lane, gyere vacsorázz velünk és ismerkedj meg Adrianna-val – szól neki az apja.
- Nem vagyok rá kíváncsi apa! – csapja meg a fülem mély, dühös hangja.
Mondhatnám, hogy ez egyáltalán nem érintett meg, de akkor hazudnék. Kicsit rosszul esett, hiszen én nem tettem semmit sem, hogy így viselkedjen velem, viszont el kell fogadnom, akkor is, ha nem értem. A vacsora további része csendben telt. Segíteni akartam Karen-nek lepakolni az asztalt, de ő felküldött, hogy pihenjek. Éppen behunyni készülök a szemeim, amikor lépteket hallok a folyosón, majd beszélgetés üti meg a fülem.
- Ne viselkedj így Lane, nem csinált semmi rosszat. Csak mutatkozz be neki és vidd el őt reggel, ha már egy suliba fogtok járni, semmi mást nem kérek tőled – kérleli Karen.
- Szó sem lehet róla anya! – vágja rá a fia. – Ha jelentkezett erre a szarra, akkor boldoguljon egyedül!
Remek! Egymás ellen fordítom őket, már az első napon. Nem akarom, hogy Karen miattam vesszen össze vele. Nem kell a segítsége, nekik is megmondtam, hogy képes vagyok egyedül is boldogulni ebben a városban. Valahogy biztosan sikerülni fog! Nem adhatom fel és akkor minden rendben lesz. Erős vagyok és megbirkózom a helyzettel. Igen, pontosan így lesz!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése