2.Fejezet

 Az idegességtől verejtékes, remegő kezeimre pillantok. Szaporán veszem a levegőt, miközben a szívem olyan tempóban pumpálja vérem, ami egyáltalán nem egészséges. A pulzusom az egekben van, mivel még mindig nem azt a környezetet látom, ahol igazából vagyok, hanem az álombelit. Még most is annak az ijesztő, rozoga háznak az udvarán vagyok, ahol vérfagyasztó sikolyok törik meg a természet hangjait. Pár perccel ezelőtt még a madarak csicsergését és a szél lágy zenéjét lehetett hallani, de egy pillanat alatt szertefoszlott az a gyönyörű táj, egy sikoltásnak köszönhetően.

 A fejem vállaim közé engedem, majd behunyt szemekkel veszek mély levegőt, hogy minél hamarabb megnyugodhassak. Ki kell zárnom az előbb látott képeket a fejemből és örülni annak, hogy most nem történt semmi, ami nyomot hagyhatna bennem. Ha úgy vesszük ez akár egy rémálom is lehetett, ugyanis eddig még sosem ébredtem fel belőlük csak,miután mindent végignéztem. Tisztában vagyok vele, hogy nem kellene ennyire megijednem, de a többi álom után senki sem ítélhet el, mert frászt kapok, ha sikítást hallok, mert pontosan tudom, hogy mi jön a sikítás után... olyan dolgok, amiket képtelen lennék megtekinteni, de nincs választásom, kényszerítve vagyok rá. Kényszerítve vagyok, hogy átéljem és végignézzem, ahogy mások szenvednek.

 Fél óra múlva megkönnyebbülten sóhajtok fel. A rossz érzés, ami eddig a hatalmába kerített kezed enyhülni. Bár még mindig rémült vagyok, de már nem remegnek a kezeim és a szívem sem ver olyan hevesen. Az órára pillantok, ami az ágyal szembeni szekrényen van. 6:25. Remek. Ezek után képtelen lennék visszaaludni, pedig rám férne a pihenés. Az este hallgattam Wren tanácsára és úgy feküdtem le, hogy minden rendben lesz, bár egy kis részem rettegett, gondolom pont ezért történt ez. De senki sem várhatja el tőlem, hogy teljesen elhiggyem, mivel az nem én lennék. Sosem sikerült senkinek sem, ha azt mondta nekem minden rendben lesz. Elhittem neki, de egy apró részem tudta, hogy hazugság az egész. Anya is azt mondogatta nekem évekkel ezelőtt a gépen ülve, hogy ne aggódjak, mert jobb lesz nekünk, de nem így lett. Igaz, hogy történtek jó dolgok is és kicsit nyugodtabb életet kaptunk, de attól még nem lett minden szép, még mindig ott vannak azok a sötét rések, amiket sosem töltünk be fénnyel.

 Nedves takarom ledobva magamról helyezem lábaim a földre, majd túrok kicsit kócos hajamba. Nem szeretném felébreszteni a többieket, hiszen szombat van és ilyenkor senki sem kelne fel hajnalok hajnalán, hacsak nem lenne kötelező. Lassan nyitom ki az ajtóm, bár egy kis nyikorgást így is kiereszt, mire magamban felmordulok. Óvatosan lépkedek lefelé a lépcsőn, a sötétben tapogatózva. Sejthettem volna, hogy szükségem lesz majd a telefonom világítására, mivel ez számomra még egy ismeretlen ház, de késő bánat, biztosan nem megyek érte vissza. Valahogy csak eljutok a konyháig épségben.

 Szerencsére nem csapok semmilyen zajt, míg beérek a konyhába, ahol az ablakon keresztül halvány fény szűrődik be, aminek segítségével sikerül eljutnom a szekrényig és kivennem belőle egy poharat, majd megtöltenem hideg vízzel. Pultnak dőlve emelem ajkamhoz a poharat, majd kortyolok egyet a benne lévő frissítőből, ami elég hideg ahhoz, hogy lehűtsön.

 A házban uralkodó csendet az ajtó nyílása töri meg, mire megdermedek. Ki lehet az? Hiszen biztos vagyok benne, hogy a többiek még alszanak. Ugye nem egy rabló vagy ami még rosszabb egy gyilkos... Amilyen csendesen csak tudom leteszem a kezemben tartott poharat, majd kikapok egy kést a tartójából és az ajtó felé indulok, hogy elbújhassak mögötte. Életemben nem csináltam még ilyesmit, de bízom benne, ha az életem múlik rajta, akkor nem dermedek majd meg, hanem használni fogom a kezemben tartott éles pengét.

 A léptek egyre közelebbről jönnek, én pedig lélegzetem visszatartva várom, hogy megjelenjen a nem várt látogató. A szívem ismét gyorsan dobog, csak abban bízom, hogy nem eléggé ahhoz, hogy elárulja jelenlétem. Mozdulatlanul állok, mivel érezem, hogy ő is itt van, pont velem szemben, csak egy fal választ el tőle. Amint lenyomódik a kilincs és lassan kinyitódik az ajtó, ijedten ugrok elő, majd tartom az idegen felé késem. Kezeim remegnek, miközben tekintetem lassan az idegen arcára emelem, aki döbbenten bámul rám.

 Fiatal. Nem sokkal lehet idősebb nálam, ha egyáltalán az. Verejtékes arcán ott lapul a visszafojtott mosoly, amitől idegességemben a homlokom ráncolom. Mosoly? Továbbra is az arcát kémlelem, hogy felderíthessem mégis ki lehet ő és mi dolga itt. Sötét, nedves, göndör fürtök borítják tökéletes, enyhén borostás arcát, miközben szikrázó kék szemeivel, arra próbál rájönni, hogy mi a tervem a kezeim közt tartott késsel. Azt én is szeretném tudni. Tekintetem lejjebb vezetem és csak akkor veszem észre, hogy mellkasa hevesen emelkedik, majd süljed és... basszus. Edzőruha van rajta. Nagyra nyílt szemekkel bámulok vissza rá, amikor rájövök kivel állok szemben.

 - Istenem... - lehelem elejtve a kést, majd hátrébb lépve, miközben tenyerem a szívemre szorítom. Ez nem lehet igaz. Hát, ha eddig nem kedvelt, akkor kétlem, hogy ezek után a szíve csücske leszek, mert akit le akartam szúrni, az nem más, mint Lane. – Én... - kezdek bele, de fogalmam sincs mit mondhatnék neki. Bocsi, hogy majdnem leszúrtalak, nem akartam csak azt hittem, hogy rabló vagy? Hülyének nézne, bár kétlem, hogy ebben a pillanatban nem tekint annak.

 - Így sem fogadtak még – morogja, miközben beljebb jön a konyhába, majd megissza a vizem, mire karba font kézzel pillantok rá. Barom! – Talán nem a tied volt, betolakodó? – pillant rám. Betolakodó?

 - Betolakodó? Tudod azt hittem engem Adrianna-nak hívnak, nem pedig úgy, ahogy te neveztél – mordulok rá.

 - Számomra egy betolakodó vagy és az is maradsz – vonja meg a vállát. – Arra viszont nem gondoltam, hogy a betolakodó egy késsel fog rám várni, mintha valami betörő lennék a saját házamban. Nem hallottad, hogy kulccsal jöttem be? – vonja fel a szemöldökét. – De hát mit is várok tőled. Mint látod nem vagyok sem gyilkos, sem betörő vagy tudom is én minek gondoltál, csak Lane, akinek minden vágya a lehető legtávolabb lenni tőled, bár – gondolkodik el – talán elvinnélek egy körre és csak utána.

 Szemeim nagyra nyílnak kijelentésén, miközben az állam a padlót súrolja. Elvinne egy körre? Nehezebb lesz vele jóba lennem, mint gondoltam. Tudom, hogy szakítás után minden pasi egy pöcs, de ez azért már túlzás. Engem senki nem visz el semmilyen körre sem, főképpen nem ő.

 - Nem tartozok azok közé, akik elmennének veled egy körre – vágom hozzá dühösen. – Még akkor se tenném, ha az életem múlna rajta – adom a tudtára, majd viharzok ki a konyhából, de még a lépcső alján állva is hallom nevetését, ami ismét az egekbe szökteti a pulzusom, csak most nem az idegesség, hanem a düh miatt.

 Idegesen dobom le magam az ágyra, majd dőlök hátra. Képtelen vagyok felfogni azt, ami az előbb történt. Igazából nem is az zavar, hogy majdnem leszúrtam, sőt még az sem annyira, hogy betolakodónak hívott, mert részben az vagyok... hanem az, hogy lefeküdne velem. Lehet, hogy nem mondta ki konkrétan, de biztos vagyok benne, hogy ezt jelentette. Mi mást jelenthetett volna? Mindkét kezem a hajamba rejtem, majd a fejbőröm kezdem masszírozni, ezzel próbálva megszüntetni a fejem zúgását.

 Morogva kapok egy párna után és nyomom az arcomba, amint meghallom a víz csobogását, ami annyit jelent, hogy éppen zuhanyozik. Egy dologban viszont igaza van. Nem voltam elég figyelmes és a kulcsot meg sem hallottam, ezért hittem róla, hogy betörő, pedig csak a futásból tért haza. Legszívesebben elordítanám magam. Azt nem tudom, hogy miért, de úgy érzem, hogy a nap kezdete óta annyi feszültség gyűlt fel benne, hogy jót tennék vele magamnak.

 Fogalmam sincs, hogy reggel találkozok-e még vele vagy sem, de ha igen, akkor bízom benne, hogy nem is szól hozzám, mert gőzöm sincs, hogy reagálnék rá. Viszont azt szeretném, ha ebből Karen és Brian semmit sem tudna meg. Nem áll szándékomban magamra uszítani még ennél is jobban Lane-t.

 Nyögve ülök fel az ágyban, majd indulok el a még ki nem csomagolt bőröndöm felé, amiből kiveszem a szükséges dolgaim. Tegnap esti törölközőt a kezembe véve, amit még Karen adott, indulok el a fürdőszoba felé, ami remélem már üres. Könnyű sóhaj hagyja el a szám, amikor üresen találom. Természetesen, amint belépek el is fordítom a kulcsot az ajtóban, hogy senki se tudjon bejönni, míg én is itt vagyok.

 Gyorsan lekapom magamról a ruháim, majd beállok a zuhanyzóba és megengedem a vizet, ami Lane-nek köszönhetően egyből meleg. Nem húzom sokat az időt, mivel tisztában vagyok vele, hogy másnak is szüksége van még a fürdőszobára, így pár perc alatt végzek. Nedves hajam megigazítom az ujjaimmal, majd magam köré csavarom a málna illatú tiszta törölközőt és kilépek. Csak akkor jut eszembe, hogy jobb lett volna, ha hozok magammal ruhát is, amikor megpillantom azt a kék szempárt, ami szobája ajtajából engem figyel, jó alaposan. Szemeimet megforgatva rohanok el mellette, majd lépek be a szobába és dőlök az ajtónak.

 Jobb lesz, ha megszokod Ad, hogy már nem csak a tied a ház, mint otthon. Itt vigyáznod kell, hogy mennyit mutatsz magadból – motyogom magamban.

 Az ágyamra tett ruhákat a lehető leghamarabb magamra kapom, majd a tükör elé állok és megfésülöm a hajam. Enyhe sminket kenek magamra, majd a telefonom felkapva indulok le a lépcsőn, mivel már biztosan a többiek is felébredtek.

 Karen és Brian mosolyogva fogad a konyhában, éppen reggelit készítve. A Karen által sütött rántottának isteni illata van, így mosolyogva foglalok helyet majd várom, hogy tálaljanak. Az előttem lévő szék még mindig üres, így úgy gondolom, hogy ismét nem eszik velünk, aminek ebben a pillanatban nagyon örülök.

 - Hogy aludtál kedvesem? – helyez elém egy csésze forró teát Karen.

 - Köszönöm, jól – biccentek felé.

 - Elfelejtettem, hogy a teába nincs cukor, kérsz? Mi nélküle isszuk, néha még Lane-t is rá tudom venni, hogy ne tegye tele cukorral – mosolyog rám.

 - N-nem kérek – motyogom, mert az ajtóban megpillantom az említett.

 - Mintha valaki a nevem szólított volna – lép be. – Jó reggelt! – néz körbe, majd a szeme megállapodik rajtam és elindul a velem szembe lévő szék felé, ahová le is ül.

 - Mivel, ma te is velünk eszel, megismerheted Adrianna-t – mutat rám Brian, mire én zavartan felé biccentek, mert ha megszólalnék lehet nem az jönnek ki a számon, aminek kellene.

 - Mi már találkoztunk korábban is, apa – mosolyog gonoszul Lane. Ugye nem áll szándékában elmondani? Döbbenten nézek rá, próbálva arra kérni, hogy hallgasson, bár kétlem, hogy sikerrel járnék.

 - Valójában? Mikor? – pillant felénk Karen.

 - Le akart szúrni – nevet fel. – Azt hitte, hogy betörő vagyok és mikor a konyhába léptem egy késsel állt elém, bár kétlem, hogy eltalált volna, annyira remegtek a kezei.

 Az arcom azonnal pírbe borul. Mindhármuk tekintetét magamon érzem. Tudom, hogy meg kéne szólalnom, de mit mondjak?!

 - Én, én nem akartalak... – motyogom felé nézve. – Honnan tudhattam volna, hogy te vagy az? – kérdem halkan.

 - Dehogynem akartál – kacsint rám. Gúnyolódik velem és milyen jól szórakozik rajta.

 - Nem lehetne, hogy elfelejtjük ezt? – próbálok nyugodt maradni.

 - De, elfelejthetjük – dönti oldalra a fejét. – De az már nem fog olyan könnyen menni, hogy fél órával ezelőtt egy száll törölközőben sétáltál el előttem.

 Majdnem kiköpöm a számban lévő teát, amikor az agyam felfogja, hogy mit mondott. Szemeimet lesütve tanulmányozom a kezemben tartott csészét. Szégyellem magam, pedig semmi rosszat nem csináltam. Ez csak olyan helyzet volt, amiben nem tudhattam, hogy ő az, ahogy azt sem, hogy az ajtójából fog bámulni.

 - Lane! – szól rá az anyja.

 - Tessék? – fordul felé, mire Karen csak rosszállóan megrázza a fejét. – Semmi rosszat nem mondtam, sőt ezt még bóknak is vehetné – fordul vissza, majd tátogva folytatja – kis betolakodó.

 Mi a célja ezzel? Azt akarja elérni, hogy rosszul érezzem magam, meg akar alázni a családja szeme láttára? Sikerült neki, de nem fogok megfutamodni, átéltem már rosszabbat is, ez is sikerülni fog.

 A reggeli további része csendben zajlik le, bár magamon érzem Lane tekintetét, mégsem nézek fel. Nem akarom látni az önelégült vigyort az arcán, ahogy látja, a célja sikerrel járt. Nem adom meg neki azt az örömöt.

 - Nekem most mennem kell – áll fel az asztaltól. – Későn jövök, ne várjatok meg a vacsorával – adja a szülei tudtára, majd az ajtó felé lépked. – Sziasztok! – szól vissza, mielőtt kilépne. Mindketten megvárják, míg a fiúk kimegy, majd Karen megszólal.

 - Ne érezd magad rosszul – kér elnézést a fia helyett. – Lane nem ilyen csak most rossz passzban van.

 - Semmi baj – legyintek. – Nem vettem magamra – hazudom. Nem akarom, hogy a fiúkért érezzék magukat rosszul, így mosolyogva nézek rájuk, amit ők is viszonoznak. – Köszönöm a reggelit, de nekem még ki kell pakolnom és felhívnom valakit – állok fel.

 - Rendben kedvesem! – biccent Karen. – Ha segítségre van szükséged, csak kiálts és már repülök is – mosolyogva bólintok, majd indulok el felfelé.

 A szobába érve egyből az ajtónak dőlök. Minden egyes reggel ilyen lesz, mint a mostani? Lane, engem fog használni, hogy szórakoztassa magát úgy, hogy engem megaláz a szülei előtt? Gyerekes lenne tőle, de mit is várok, hiszen az összes fiú gyerekesen viselkedik. Valószínűleg, amíg itt vagyok sosem mosom le magamról, hogy le akartam szúrni. Szinte biztos vagyok benne, hogy már nem csak a szülei tudnak róla, hanem a barátainak is elújságolta, akik minden bizonnyal rajtam fognak röhögni hétfő reggel, amikor megpillantanak.

 Arra számítottam, hogy csak egy problémám lesz, ami nem hagy majd nyugodni ezen a helyen és azok az éjszakák lesznek, de mekkorát tévedtem. Az elmúlt órákban még csak eszembe sem jutott. A gondolataimat természetesen nem más, mint Lane terelte el róluk. Azt mondják, minden rosszban van valami jó. Vajon igaz a mondás? Abban is van valami jó, hogy Lane így viselkedik velem? Talán az lenne benne az, hogy eltereli a gondolataim? De igazából nem is ez a nagy kérdés, hanem az, hogy bírni fogom-e a megaláztatást, ami rám vár majd? El fogom tudni viselni, ahogy velem bánik majd vagy egy szép nap elszakad a cérna és kiborulok? Bízom benne, hogy nem fog megtörténni, hogy leszek olyan erős, hogy ne adjam meg neki azt az örömöt...

 A bőröndöm elé sétálok, majd kiveszek belőle néhány apróságot, amit az asztalra helyezek. Semmi kedvem ebben a pillanatban a csomagoláshoz, így csak a szükséges holmikat veszem ki belőle és a laptopomat, amivel ledőlök az ágyra.

 Míg arra várok, hogy betöltődjön azon jár az agyam, hány óra lehet otthon? Sosem voltam jó földrajzból, így bízom benne, ha két óra múlva, ha felhívom Wren-t az nem lesz túl korai. Beszélni szeretnék vele, hogy ne érezem azt, hogy megszegtem az ígéretem. Bár semmit sem fogok neki mondani az álmomról, mivel ez nem is volt annyira szörnyű és elviselhetetlen, mint szokott, de azt muszáj megemlítenem neki, hogy mi a helyzet Lane-nel. Valakinek el kell mondanom és biztos nem anya lesz az illető, így már csak Wren marad.

 Amint betöltődik a böngésző, első dolgom rákeresni Nancy-re. Erre otthon is sokszor gondoltam, de mindig elvetettem az ötletet. Nem tudtam mit is mondhatnék neki, ahogy most sem. Bár ott kevesebb esélye volt, hogy valaha találkozom vele, mint itt, így muszáj erőt vennem magamon és megnéznem mi történt vele az elmúlt években. A facebook profilját egyből meg is találom, majd kíváncsian kattintok rá. Mosolyogva pillantok a képernyőmön mosolygó lányra, aki nagyon hasonlít arra a Nancy-re, akit én ismerek, viszont van benne valami, ami más lett, amitől alacsonyabbnak érzem magam mellette. Talán a kisugárzása. Én átlagos lány maradtam, aki elvegyül a tömegben, de ő biztosan ennek az ellentéte. Csillogó szőke hajával, hatalmas kék szemeivel és jól észrevehető domborulataival, szinte biztos vagyok benne, hogy minden szemet magára von. Nem csak a fiúkét, hanem a lányokét is. Valamiért úgy érzem, hogy ez a belső énjére is hatott. Képtelen lennék elképzelni, mint azt a visszahúzódó, félénk kislányt, akit én ismertem. Vadnak, magabiztosnak és akaratosnak néz ki a képeken. Ahogy a fényképek közt görgetek, feltűnik egy ismerős arc, mire a homlokom ráncba szalad, majd halkan fel is nevetek. Tényleg azt hittem, hogy nem ismerik egymást?! Az olyan lányok, mint Nancy még szép, hogy minden-lány-álma pasija mellett kötnek ki. Lane olyan srác, akinek a lányok felkínálják magukat, ebben biztos vagyok, mert az otthoni fiúknál, akik kicsit is hasonlítanak Lane-re ez történik. Ezért a döbbenet, ami kiült az arcomra közös fotójuk láttán, már el is tűnt. Bár ezen a képen nem úgy néznek ki, mintha együtt lennének, de meg mernék rá esküdni, hogy nem csak barátság van köztük, inkább mondanám, hogy barátság extrákkal.

 Mielőtt egy kicsit jobban is belegondolnák a helyzetbe, hangos csipogás töri meg a szobában uralkodó csendet. A képernyőn Wren képe kezd pislákolni, én meg azonnal a zöld gombra húzom az egeret, majd mosolyogva köszöntöm barátom.

 - Csak miattad keltem fel ilyen korán – ásít a kamerába. – Még ébresztő sem kellett, elég volt a tudat, hogy hol vagy és máris felébredtem. Szóval mesélj mi történt az elmúlt 15 órában?

 - Hát – gondolkodom el. – Az utazás nem ment zökkenőmentesen, mert kevés kellett, hogy eluralkodjon rajtam a pánik, de megnyugodtam. Aztán a találkozás az jó volt, nagyon kedvesek. Kicsi úgy érzem magam köztük, mintha tiszta kamaszok között lennék, nem pedig két felnőtt venne körül. Szóval minden tökéletes.

 - Tökéletes? – vonja fel a szemöldökét. – Éjszaka mi volt?

 - Semmi – motyogom. – Elkezdődött valami, de nem fejeződött be, szóval semmi, ne aggódj ez biztosan csak egy rémálom volt, te is tudod, hogy azokból nem lehet felébredni.

 - Rendben – sóhajt fel – de ígérd meg, hogy elmondod, ha történt valami – néz a szemembe, mire aprót bólintok. – Miért érzem azt, hogy valamit még titkolsz? – vigyorog el gonoszul.

 - Mit titkolnék? – vágok ártatlan képet.

 - Tudod, van egy személy, akiről még egy szót sem szóltál – dönti oldalra a fejét. – Mi a helyzet Lane-nel?

 - Ah – nyögök fel. – Volt már jobb találkozóm is és jöttem már ki jobban is emberekkel – adom a tudtára. – Rosszabb, mint gondoltam és valószínűleg azon lesz, hogy kikészítsen, de nem baj és tudod miért nem? – mire megrázza a fejét. – Legalább eltereli a figyelmem más dolgokról. Reggel, vagyis inkább hajnalban nagyon jól ment neki.

 - Hogy találkoztál vele, erre nagyon kíváncsi lettem, hogy miért jöttél hirtelen ennyire zavarba – nevet fel.

 - Egyáltalán nem vicces – morgom. – Hát az úgy volt, hogy majdnem leszúrtam... - motyogom, mire hangosan felnevet, én pedig egyből lejjebb veszem a hangerőt, mielőtt bárki meghallaná. – Ne röhögj már – kérlelem durcásan. – Nem volt vicces – nyújtom rá a nyelvem. – Azt hittem, hogy betörő. Honnan kellett volna gondolnom, hogy hajnali fél hétkor, méghozzá szombaton ő futni jár? – vonom meg a vállam sértődötten.

 - Sajnálom, Ad, de ettől viccesebbet már rég hallottam tőled – köszörüli meg a torkát. – És mi történt utána? – faggat tovább.

 - Semmi, éppenséggel megtudtam, hogy betolakodtam a világába és szeretne minél távolabb lenni tőlem, bár... - de itt elhallgatok. Eszem ágában sincs kimondani, amit mondott. Már így is viccesnek tartja ezt az egészet, pedig nem az, mit mondana akkor, ha felhoznám, hogy szívesen elvinne egy rohadt körre?

 - Bár? – vonja fel a szemöldökét. – Gyerünk Ad, úgysem hagylak békén, míg ki nem nyögöd nagyon jól tudod – vigyorog rám.

 - Szóval – motyogom. – Hát, azt mondhat, hogy... hogy szívesen ágyba vinne előbb, csak nem ezekkel a szavakkal – hadarom el, mire Wren szemei nagyra nyílnak.

 - Látnom kell ezt a fickót – dörzsöli meg az állát. – Még sosem láttam volna, hogy valaki ennyire felhúz, de ahogy róla beszélsz, a szemed csillog a dühtől. Jó hatással van rád.

 - Jó hatással? – esik le az állam. – Jó hatással? Komolyan, Wren? Már miért lenne?

 - Senki sem húzott fel eddig ennyire, mint ő – vonja meg a vállát mosolyogva. – És igazad van abban, hogy neki talán sikerül elterelnie a figyeled, hogy hol is vagy és mik történtek ott veled. Ez jó, nem igaz?

 Miért van az, hogy neki mindig igaza van? Egy részem nagyon is örül, hogy legalább valami eltereli a figyelmem, viszont a másik egyáltalán nem repes tőle, hogy egy barom éppen próbálja kikészíteni az idegeim, pedig még csak most találkoztunk.

 Próbáltam más irányba terelni a beszélgetést, mert semmi kedvem sem volt Lane-ről beszélni, főképpen nem úgy, hogy ki tudja ki hallja meg. Lényegtelen dolgokról folytattuk tovább a beszélgetést, ami kicsit megnyugtatott. Megígértette velem, hogy hétfőn miután hazajöttem a suliból és elrendeztem a dolgaim várni fog rám anyánál, hogy elmondhassam nekik milyen volt az első napom.

 - Ne felejts el a képet, Ad – kacsint rám, mire én dühös pillantással búcsúzom el tőle.

 Egyáltalán nem egyeztem bele, hogy képet küldök neki, bár ő nagyon szeretné, de mivel én makacs vagyok azért sem küldök neki. Keressen utána, ha annyira látni akarja. Sóhajtva rakom le magam mellé a gépet, majd állok fel és indulok le, mivel az előbb szóltak, hogy kész az ebéd.

***

 A szombat további része csendben telt. A legtöbb időt a szobámban töltöttem, mert nem igazán volt kedvem a suliról beszélni, meg átlagos dolgokról, amit Karenék észre is vettek, de nem tették szóvá, szerencsémre. Lane, nem jelent meg a vacsoránál, ahogy mondta, bár mielőtt elaludtam volna, hallottam az érkezését. Az éjszakám nyugodtan telt, amin reggel meg is lepődtem, de örültem neki, hogy végre sikerült kialudnom magam. A vasárnap nagy részét pakolással töltöttem, amiben Karen is segített, pedig biztosítottam róla, hogy egyedül is menni fog. Valamiért úgy éreztem, amikor belépett a szobába fájdalom suhant át az arcán, bár lehet, hogy csak képzeltem az egészet. Nem lepődnék meg rajta azok után, hogy aznap reggel, mintha mosolyt láttam volna Lane arcán, amikor észrevett. Ami biztosan nem történt meg, csak képzeltem. A vacsorát kihagytam, azzal az indokkal, hogy kimerített az egész napos pakolás és szeretnék korán lefeküdni, mivel következő nap már kezdődik a tanítás számomra is.

 Hétfő reggel ismét verejtékezve ébredek. Sajnálatos módon itt már nem ébredtem fel, ami azt jelenti, hogy ez nem egy szimpla rémálom volt, amitől a hideg is kiráz. A hajamba túrok, miközben próbálom csillapítani heves szívverésem. Most nincs annyi időm, mint két nappal ezelőtt, mivel alig egy órám van elkészülni. Kicsit remegő lábaim a földre helyezem, majd erőt véve magamon, indulok el a szekrényhez és veszek ki belőle egy szürke testhez simuló nadrágot és fekete toppot. Nem szeretnék kiöltözni, hiszen semmi értelme. Akiknek nem tetszett a cserediákprogram azoknak akkor sem fog, ha kiöltözök. Pizsamában lépek ki a szobámból és indulok el a fürdő felé, ahonnan Lane lép ki mogorva tekintettel.

 - Szia – suttogom alig hallhatóan, mire rám morog majd a szobájába viharzik.

 Mi baja van? – teszem fel magamban a kérdést. Most biztos vagyok benne, hogy semmit sem csináltam. Ha pedig bal lábban kelt fel, az nem az én problémám, ne rajtam vezesse le a feszültséget.

 A fürdőbe lépve, gyorsan elvégzem reggeli teendőimet, majd visszasietek a szobámba és magamra zárom az ajtót. Tudom, hogy ide úgysem jönne be, de fő a biztonság nem? Kibújok alvóruhámból majd magamra kapom a kikészített darabokat. Lábam fekete tornacsukámba bújtatom, majd a tükör elé állok és megnézem magam. Már csak egy két apróság maradt hátra és készen is vagyok. Enyhe sminket kenek fel, amikor pedig ez kész van megfésülöm a hajam. Meg vagyok magammal elégedve, így bólintva jelzem magamnak, hogy indulhat az első nap, ám eszembe jut, hogy valami még hiányzik rólam. A nyakamhoz kapok és feltűnik, hogy nincs ott láncom, amit anyától kaptam. Az éjjeliszekrényen találom meg, így magamra akasztom.

 Körülnézek a szobámba, felkapom az este kikészített táskám, majd telefonom a zsebembe csúsztatva indulok le. Már a folyosóról zajokat hallok, így mosolyogva lépek be a konyhába, ahol már mindenki felöltözve fogad. Karen és Brian arcán mosoly ül, míg fiúk mogorván bámul rám, amitől ráncba szalad a homlokom.

 - Ne is foglalkozz vele – legyint Brian – nekünk sem akarja elmondani mi baja.

 - Mert nem rátok tartozik – csattan fel, idegesen. – És ne beszéljetek úgy, mintha itt sem lennék – pattan fel, majd viharzik el mellettem, de valami megcsapja a fülem, amit valószínűleg nekem szánt. – Beszélnem kell veled!

 - Mindenkinek kezdődhet rosszul a napja – vonom meg a vállam, miközben elveszem a felém tartott csészét. – Ugye nem baj, ha én a reggelit inkább csak a suliban fogyasztom el? Ilyen korán még nem tudok enni és kicsit izgulok is, ami szintén nem segít.

 - Persze kedvesem – bólint Karen, majd csomagolni kezd. – Különben – fordul felém – beszéltünk Lane-nel és elvisz téged – mosolyog rám lágyan, amitől én nyelek egyet.

 - Köszönöm – motyogom. Bár ebben a pillanatban szeretnék a lehető legtávolabb lenni tőle, mivel úgy érzem rám dühös, pedig én nem emlékszem, hogy megérdemeltem volna. Minden bizonnyal az úton kiderül, hogy mi baja.

 Kintről dudálás üti meg a fülünket, így gyorsan elbúcsúzom tőlük, majd táskám felkapva lépek ki az ajtón. A ház előtt már ott vár rám a fekete BMW, amin igazság szerint meg sem lepődtem. Egy ilyen fiúnak, mint ő biztos voltam benne, hogy ilyen kocsija van. Gyorsan megkerülöm, majd hatalmas gombóccal a torkomban ülök be mellé.

 Ujjaival idegesen dobol a kormányon, majd felém pillant és a biztonsági övre bök, amit el is felejtettem, így gyorsan becsatolom magam és próbálom nem mutatni mennyire feszült vagyok ettől a helyzettől. Úgy bámul rám kék szemeivel, mintha megöltem volna számára egy kedves személyt, amitől én is ideges leszek, pedig már a suli is a frászt hozza rám, nincs szükségem még erre is.

 - Elárulnád, hogy mit tettem? – kérdem halkan, mire sebességbe teszi a járművet, majd csikorgó kerekekkel elindul. Egyre gyorsabban hajt a megengedettnél, mire zavartan nézek rá. Barna fürtjei össze-vissza ölelik körbe ideges arcát, mintha valaki széttúrta volna. Szemei alatt enyhe karikák látszódnak, ami arra utál, hogy nem aludt valami jól az éjjel, de még mindig nem értem, hogy miért bánik így velem... - Lassíts vagy kiszállok – nyelek egyet. – Kérlek...

 Mintha meghallaná a kérésem, a lámpánál lassít. Valamiért úgy érzem, hogy nem a szokásos úton jövünk, mivel körülöttünk még mindig házak sorakoznak. Miért megyünk a hosszabb úton? Felém fordul, majd a szemeimbe néz.

 - Mi bajod van neked? – kérdi mély hangján, mire én felvonom a szemöldököm. – Ne nézz hülyének – morogja. – Komolyan, mi bajod van? Dilis vagy? Elfelejtetted bevenni a bogyóidat?

 Szemeim egyre nagyobbra nyílnak kérdései hallatán. Már biztos vagyok benne, hogy tettem valamit, ami neki nem tetszik, de örülnék, ha elárulná, hogy mi volt az. Hogy ne vegye észre remegő kezeim, körmeim a tenyerembe vájom, majd lepillantok rájuk, mivel képtelen vagyok tovább nézni, ahogy engem bámul.

 - Miért ébredek fel szinte minden egyes éjjel a sikoltozásodra? – teszi fel végre azt a kérdést, amiből megértem, hogy mi baja.

 Megdermedek ültemben. Miért ébredek fel szinte minden egyes éjjel a sikoltozásodra? Folyamatosan újra lejátszódik a fejembe kérdése. De én miért nem emlékszem erre és a többiek, miért nem mondanak semmit? Érzem, ahogy a pulzusom egyre feljebb szökik, ahogy azt is, hogy könnyek égetik a szemeim. Mit mondjak neki? A francba! Nagyon gyorsan össze kell magam szednem, mert ha összeomlok a szeme láttára már nem fogok semmit sem tudni kitalálni mentségemre.

 - Elárulnád végre? – mordul fel.

 - Sajnálom – lehelem, bár nem vagyok benne biztos, hogy elég hangosan ahhoz, hogy meg is értse. – Én...

 - Igen, te...? – vonja fel a szemöldökét. – Miért van az, hogy felébredek a sikolyaidra, majd abbahagyod és úgy alszol tovább, mintha nem is lettek volna? Szerinted vagyok olyan hülye, hogy szombat hajnalban felkelek futni? – von kérdőre. – Eszem ágába sem jutott, de felébresztettél és nem tudtam visszaaludni, szóval áruld el nekem, mi bajod van?

 Amilyen gyorsan csak tudom kicsatolom magam, majd kiugrok a kocsiból. Mit sem törődve az utánam való kiabálásával rohanok tovább. A szívem hevesen verdes a mellkasomban, a fejem úgy zúg, mintha egy tepsi találkozott volna vele. Éreztem, hogy egyszer ez a nap is el fog majd jönni, de sosem gondoltam volna, hogy ilyen hamar és ilyen felkészületlenül ér majd. Semmi sem jutott az eszembe, így a B tervet választottam. A menekülést. Tudom, hogy ezzel semmit sem oldottam meg, de muszáj volt megtennem, hogy legalább egy kis időt szerezzek egy sztori kitalálására. Hallom, ahogy egy kocsi elhalad mellettem, szinte biztos vagyok benne, hogy ő az, de nem nézek fel. A sarokra érve, befordulok és szerencsémre, vagy inkább szerencsétlenségemre megpillantom az East Hartfordot. Ha már eddig ilyen rosszul indul a napom, akkor mi lesz velem ebben a suliban, ahol senkit sem ismerek? Ilyen állapotban, élve felfalnak majd. El kell bújnom, amíg még van rá időm és összeszednem magam, becsengetésig.

 Lépteimet meggyorsítva kerülöm meg az iskolát, elrohanva néhány kíváncsi tekintet elől, majd dőlök neki a falnak és veszek néhány mély lélegzetet. Tenyerem a térdemre helyezem, majd behunyt szemekkel nyugtatgatom magam. Semmi rossz nem történt. Ettől lehetne sokkal rosszabb is. Innen még ki tudom magam húzni. Biztos vagyok benne, hogy hinne nekem, ha azt mondanám, hogy rémálmom volt és később nem emlékszem rájuk. Igaz ezzel egy újabb lehetőséget adnék neki a cikizésre, de inkább azt viselem el, mit azt, hogy egyszer rájön az igazságra. Ezt kell neki mondanom és akkor talán leszáll erről a témáról.

 Gyerünk Ad, mosolyogj és vonulj ki a kíváncsi tekintetek elé! Tény úgy, mintha minden rendben lenne és akkor senki sem veszi majd észre, hogy ez nincs így!